— Megőrültél?! — Márk teljes erőből az asztalra vágta a mappát. A lapok felröppentek, szétszóródtak a felületen, az egyik papír pedig lassan lecsúszott a padlóra. Ösztönösen lehajoltam volna érte, de a férjem hirtelen elkapta a csuklómat.
— Hozzá ne nyúlj! Maradjon csak ott. Értéktelen firka az egész. Pont olyan, mint a többi agyszüleményed!
Kiegyenesedtem, és nem sütöttem le a szemem: egyenesen ránéztem. Márk arca vörösre gyúlt, látszott rajta, hogy alig bír uralkodni magán. Nem is csoda. A vidékről jött lány, akinek a múltját bármikor az orra alá lehetett dörgölni, egyszer csak örökölt egy lakást Budapest kellős közepén. Ráadásul eszem ágában sem volt osztozkodni rajta.
— Ez nem kitaláció — mondtam nyugodtan. — Ez végrendelet.
Az egész azon a reggelen indult. Kávét főztem, mint máskor, közben fejben újra meg újra átfutottam a prezentációt, amelyet délig le kellett adnom. Az anyósom, Erika asszony, már akkor csörömpölt a konyhában az edényekkel. Hatkor kelt, és nekilátott levest főzni akkor is, ha az előző napi adag érintetlenül állt a hűtőben.
Mintha ezzel akarta volna nap mint nap emlékeztetni a ház népét, ki az úr a lakásban.
— Nórácska — nyújtotta el negédes hangon —, igazán készíthetnél Márknak egy rántottát. Ő nem olyan, mint te, nem él meg reggel egy bögre instant kávén. Egy férfinak fehérje kell indulás előtt.
Némán bólintottam, miközben a tableten tovább görgettem a munkahelyi leveleimet. A hétvége alatt majdnem háromszáz üzenet gyűlt össze. Erika asszony sértődötten fújt egyet; ki nem állhatta, ha nem mentem bele a piszkálódásaiba.
Szó nélkül megsütöttem a tojást, aztán készülődni kezdtem a munkába. Ekkor szólalt meg a telefonom. A közjegyző hívott. Kimért, hivatalos hangon közölte, hogy Gábor bácsi végrendeletben rám hagyta a lakását. Teljes egészében. Egy háromszobás lakást.
Első pillanatban fel sem fogtam, mit hallok. Gábor bácsi mindössze két hete halt meg.
Az utolsó egy évben szinte minden hétvégémet nála töltöttem. Márk ilyenkor rendszerint gúnyosan félmosollyal nézett rám.
— Minek rohangálsz folyton ahhoz az öregemberhez? Hiszen gyakorlatilag senkid.
Papíron valóban nem álltunk túl közel egymáshoz. Gábor bácsi édesanyám unokatestvére volt, és anyám családjából ő maradt az egyetlen élő rokon. Anyát két éve veszítettem el, apámat pedig soha nem ismertem. Gábor bácsival korábban alig tartottuk a kapcsolatot.
Amikor frissen felköltöztem a fővárosba, ő is óvatos távolságot tartott. Érezni lehetett rajta, hogy attól tart: megjelent egy újabb rokon, aki majd kérni akar valamit. Igazán csak anya halála után kerültünk közelebb egymáshoz. Később megbetegedett, én pedig jártam hozzá, ahogy tudtam. Most pedig kiderült, hogy a lakását rám hagyta.
Aznap este aztán eljött az a bizonyos beszélgetés, amelynek végén papírok repültek a levegőben.
— Ezt a lakást el kell adni — jelentette ki Márk, ekkorra már lehiggadva, túlzottan nyugodt hangon, mintha egy makacs gyereknek magyarázna valami magától értetődőt. — Veszünk belőle egy rendes háromszobás új építésű lakást. Anya is velünk lakik majd, de lesz saját szobája. És végre normális, modern felújítást csináltatunk, nem ezt a poros múzeumhangulatot kell nézni.
— Nem fogom eladni a lakást — válaszoltam határozottan.
Erika asszony színpadiasan összecsapta a kezét.
— De hát hogy mondhatsz ilyet, kislányom? Nem érted, hogy a családnak szüksége van a pénzre? Márk vállalkozást akar indítani, kell neki az indulótőke.
Vajon hányadik vállalkozás lett volna ez? A negyedik öt év alatt? Először jött a logisztika, ami fél év alatt bedőlt. Aztán a kávézó, amely egy esztendőt sem bírt ki. Mindegyik az én pénzemből indult. Én egy nemzetközi cégnél dolgoztam pénzügyi igazgatóként, és sokszorosát kerestem annak, amit Márk hozott haza a végtelen önkeresésével.
— A lakás az én nevemre kerül — mondtam higgadtan. — És én fogok benne lakni.
A konyhára olyan csend telepedett, hogy a szomszéd lakásból átszűrődő televízió mormogása is hallhatóvá vált.
— Hogy érted azt, hogy te fogsz benne lakni? — Márk kis híján félrenyelt. — És mi?
— Ti pedig itt maradtok.
Erika lakásában — feleltem ugyanazzal a nyugodt hanggal.
Az anyósom azon nyomban a mellkasához kapott. Ez volt a jól begyakorolt mozdulata minden alkalommal, amikor úgy érezte, kicsúszik a kezéből az irányítás.
— Hálátlan vagy! — sziszegte. — Mi szedtünk fel a semmiből! Se pénzed, se otthonod nem volt! Egy kopott hátizsákkal meg két ruhával állítottál be! Most meg már ennyire nagyra vagy magaddal?
Igen, ebben nem hazudott. A hátizsák tényleg viseltes volt. Akkoriban egy külvárosi szobát béreltem, zacskós leveseken éltem, és minden forintot félretettem a tanulmányaimra. Márk pedig akkoriban lenyűgözőnek tűnt: magas volt, magabiztos, és úgy mosolygott, mintha a világ minden ajtaja nyitva állna előtte. A harmadik randinkon egyszerűen csak ennyit mondott:
— Költözz hozzám. Minek dobnád ki a pénzt albérletre?
Én pedig költöztem.
Az örökségről szóló beszélgetés után azonban elszabadult a pokol. Márk esténként jeleneteket rendezett, Erika pedig sírva vádolt azzal, hogy elárultam őket. Aztán következett az igazi színjáték.
— Daganatom van — közölte Márk egy nap komor arccal. — Az orvos szerint külföldi műtét kell. Tizenhatmillió forint.
Nem hittem neki. Túl erőltetett volt a hangja, túl sok hamisság csengett benne.
— Mutasd a papírokat — kértem.
— Tessék?! — csattant fel, és egy pillanat alatt megfeledkezett a „betegségéről”. — Nem hiszel nekem? Haldoklom, te meg igazolásokat követelsz?
— Pontosan. Szeretném látni a leletet — ismételtem meg.
Az arca vörösre váltott.
— Te teljesen megőrültél! Holnap beadom a válókeresetet! Anyámnak igaza volt, téged tényleg az utcáról szedtünk össze! Most legalább kimutattad a fogad fehérjét!
Kár volt ezt kimondania. Valószínűleg azt hitte, majd megijeszt. Csakhogy én soha nem függtem tőle anyagilag; inkább fordítva volt igaz. Egy ilyen házasságba pedig eszem ágában sem volt kapaszkodni.
Erika természetesen most is hallgatózott. Berontott a konyhába, és kétségbeesetten Márk felé fordult.
— Márkocskám, ne félj! Eladjuk az én lakásomat, és meggyógyíttatunk!
— Remek terv — mondtam halkan. — Akkor adjátok el.
Én pedig összepakolom a holmimat.
Erre mindketten elnémultak. Úgy látszott, csak ebben a pillanatban jutott el hozzájuk igazán, mit is jelent, amit kimondtam.
A fizetésem tette ki a családi kassza nagyjából nyolcvan százalékát. Márk alkalmi munkái hol voltak, hol nem. Erika nyugdíja pedig éppen csak arra volt elég, hogy ne nevezzük semminek. Az a külvárosi, régi panellakás talán fedezhette volna a „gyógykezelést”.
De utána hol éltek volna? És miből?
— Te… te ezt komolyan mondod? — halkult el váratlanul Márk.
— Teljesen komolyan — feleltem nyugodtan. — És azt sem engedem meg többé, hogy így beszélj velem. Válni akarsz? Nem tartalak vissza.
Ezután ordítottak, fenyegetőztek, mindenféle mocskot rám zúdítottak. Én egyetlen szó nélkül elővettem a bőröndöket, beledobáltam a legfontosabb dolgaimat, és taxit hívtam. Erika sírdogált, de nem állt az utamba. Márk bezárkózott a hálóba, odabent bútorok csapódtak, mintha ettől bármi megváltozna.
Így távoztam. Magammal vittem annak az életnek a nyolcvan százalékát, amelyet olyan természetesnek vettek.
A taxi hamar megérkezett. A sofőr szó nélkül segített lecipelni a csomagjaimat.
— Költözés? — kérdezte együttérzően.
— Igen — mosolyodtam el halványan. — Hazamegyek.
Gábor nagybátyám lakása tágas volt, csendes, és valami régi, megnyugtató illat lengte be: könyvek, por, elmúlt évek. A parketta minden lépésnél megnyikordult, az ablakok magasra nyúltak, a konyhában fehér-zöld csempék sorakoztak. Itt sakkozott esténként, és itt mesélt anyámról: hogyan énekelt főzés közben, hogyan főzte az egreslekvárt.
— Tiszta anyád vagy — mondogatta. — Ugyanaz a makacsság. És a szemed is olyan: szürke, de ott bujkál benne a szikra.
Kávét főztem a régi réz dzsezvájában, aztán kiálltam az erkélyre.
A telefonom estig szünet nélkül rezgett. Egy idő után egyszerűen lenémítottam.
Másnap a munkahelyemen szabadságot kértem — öt év óta először. Még aznap kimentem a temetőbe, és krizantémot tettem a sírra.
— Köszönöm — suttogtam. — El sem hinnéd, mennyire jókor jöttél.
Márk egy hét múlva írt. Bocsánatot kért, könyörgött, hogy menjek vissza, és végül bevallotta: a betegségről hazudott. Nem válaszoltam. Később Erika is megjelent; csengetett, ott állt az ajtó előtt, közvetlenül a kukucskáló túloldalán.
Nem nyitottam ki.