— Én teljesen higgadtan beszélek.
— Később bánni fogod. Az ember húga egyszer megy férjhez.
— Akkor még furcsább, hogy a lakodalmát azzal akarjátok kezdeni, hogy megalázzátok a feleségemet.
Lilla oldalra fordította a fejét, és ránézett a férjére. Nem számított rá, hogy Péter ilyen gyorsan reagál. Máskor rendszerint csak később kérlelte: „Ne vedd magadra”, „Anya nem rosszindulatból mondta”, „Ne csináljunk ebből nagy ügyet.” Most azonban egyenes háttal ült, összekulcsolt ujjait maga előtt tartotta az asztalon, és Lilla tisztán látta rajta: őt magát is bántja, mennyi ideig próbálta elsimítani azt, amit nem lehetett volna elsimítani.
Mária a körmével koppantott egyet az ültetési rendre.
— Tehát miatta képes lennél tönkretenni a húgod ünnepét?
— Nem Lilla teszi tönkre az ünnepet — felelte Péter.
Anna élesen beszívta a levegőt, aztán most először emelte fel igazán a hangját:
— Anya, elég. Én ezt nem így akarom.
Mária azonnal a lánya felé kapta a tekintetét.
— Te egyáltalán felfogod, mit beszélsz? Két hónapja ezzel foglalkozom. Az idegeimet is felőrölte az egész. Én egyeztettem, telefonáltam, kerestem, válogattam, szerveztem. És most hirtelen én vagyok a hibás?
Márk óvatosan közbeszólt:
— Mária, senki sem vitatja, hogy rengeteg munkát tett bele. De azért az mégsem apróság, hogy meghívják-e a vőlegény testvérének feleségét vagy sem.
— Te csak hallgass — vágta rá Mária jéghidegen. — Te még nem is tartozol igazán a családunkhoz.
Lilla röviden felnevetett. Nem hangosan, inkább csak egy halk, szinte hangtalan kis nevetés volt. Ez a mondat annyira árulkodóan leleplezte az egész helyzetet, hogy vitatkozni sem kellett vele.
— Most már tényleg minden világos — mondta.
Mária összeszűkítette a szemét.
— Mi olyan világos neked?
— Az, hogy ez az esküvő maguknak nem Annáról és Márkról szól. Hanem arról, ki kinek mondhatja meg, hol a helye.
Lilla felállt az asztaltól. Nem volt a mozdulatában semmi színpadias, nem csapott zajt, nem rángatta a széket. Egyszerűen felvette a táskáját a szék háttámlájáról, ellenőrizte, benne van-e a kulcsa és a telefonja, majd Péterre nézett.
— Hazamegyek. Te döntsd el, hol kell most lenned.
Péter is felemelkedett.
— Veled megyek.
— Nem kell miattam ajtót csapkodnod — mondta Lilla. — Ez a te családod. Fejezd be velük.
— Én már befejeztem.
Mária arca elsápadt a dühtől. Az arccsontja körül vörös foltok jelentek meg. Felkapta az ültetési rend papírját, de szinte azonnal vissza is tette az asztalra, mert a keze szemmel láthatóan remegni kezdett.
— Péter, ha most elmész, ezt nem fogom elfelejteni.
— Én pedig azt nem fogom elfelejteni, hogy mindenki előtt fölöslegesnek nevezted a feleségemet — válaszolta Péter.
István is felállt a helyéről.
— Péter, fiam, várj egy kicsit. Nem kell ilyen hirtelen elmenni.
— Apa, én nem veszekedem. Egyszerűen elmegyek.
Anna úgy nézett a bátyjára, mintha mondani szeretne valamit, de az anyjuk jelenlétében nem merne megszólalni. Lilla már az előszobáig jutott, amikor a sógornője hirtelen felpattant.
— Lilla, várj!
Mária élesen hátrafordult.
— Ülj vissza.
Anna azonban nem ült le. Kiment Lilla után az előszobába, tenyerét a mellkasára szorította, és kapkodva, el-elakadó hangon beszélni kezdett:
— Én tényleg nem tudtam róla. Nem láttam a végleges listát. Anya azt mondta, majd ő kinyomtat mindent.
Lilla ránézett. Anna a sírás szélén állt, de még tartotta magát: sűrűn pislogott, ujjaival a nyakában lógó láncot babrálta, mintha abban a kicsi, megszokott mozdulatban keresne kapaszkodót.
— Anna, ez a te esküvőd. Ne velem rendezd ezt, hanem azzal, aki helyetted döntött.
— El fogom rendezni.
— Akkor most tedd meg, amíg még nem késő.
Anna bólintott, de nem ment vissza azonnal a konyhába. Lilla látta, ahogy a folyosón áll, és hol a fürdőszoba csukott ajtaját nézi, hol a régi komódot, hol az esküvői magazinok gondosan összerakott kupacát a tükör alatt. Abban a néhány másodpercnyi csöndben több igazság volt, mint az étteremről, menüről és vendégekről szóló összes eddigi beszélgetésben.
Hazafelé Lilla és Péter némán ültek az autóban. Nem azért, mert nem lett volna mit mondaniuk. Éppen ellenkezőleg: mindketten tudták, hogy a beszélgetés nehéz lesz. Péter többször is szóra nyitotta a száját, aztán újra összeszorította az állkapcsát. Lilla az ablakon bámult kifelé. Az esti város elmosódott fényfoltokban úszott mellettük; kirakatok, lámpák, autók fényszórói suhantak el, emberek siettek valahová a saját dolgaik után, és minden körülöttük túlságosan hétköznapinak tűnt ahhoz képest, ami az imént történt.
A ház előtt Péter leállította a motort.
— Lilla…
— Most ne — mondta a nő.
— Muszáj mondanom valamit.
— Akkor mondd itt.
Péter kifújta a levegőt, végighúzta a tenyerét az arcán.
— Hibáztam.
Lilla felé fordult. Nem szemrehányóan nézett rá, nem is úgy, mint aki bocsánatkérést vár. Egyszerűen csak figyelte.
— Pontosan miben?
Péter hallgatott egy darabig.
— Abban, hogy korábban úgy tettem, mintha ezek apróságok lennének. Amikor beléd kötött. Amikor a lakásról beszélt. Amikor idegennek nevezett. Azt hittem, ha nem reagálok, majd abbahagyja.
— Nem hagyta abba, Péter. Csak azt mérte fel, meddig mehet el.
— Tudom.
— Nem, nem tudtad. Te csak abban reménykedtél, hogy én kibírom.
A mondat pontosan talált. Péter lehajtotta a fejét, és a kormányra nézett.
— Igen. Valószínűleg így volt.
Lilla kikapcsolta a biztonsági övet.
— Nem fogok elválni tőled egyetlen vacsora miatt. De azt a szerepet többé nem játszom el, hogy én vagyok a kényelmes asszony, akit meg lehet sérteni, aztán úgy tenni, mintha csak képzelődött volna.
— Megértettem.
— Ellenőrizd magadban, hogy tényleg megértetted-e. Mert a következő beszélgetés anyáddal már nem arról fog szólni, hogy én mindenkinek megpróbáljam megőrizni a méltóságát.
Felmentek a lakásba. Lilla levette a cipőjét, bement a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Péter egy ideig az előszobában maradt, aztán óvatosan letette a kulcsait a kis szekrényre, és követte. Szerette volna átölelni a feleségét, de nem tette meg azonnal. Túl sokszor próbálta már régebben érintéssel elsimítani azt, amit szavakkal kellett volna kimondani.
— Holnap elmegyek Annához — szólalt meg végül. — Anya nélkül. Beszélek vele és Márkkal.
— Ez helyes.
— És az esküvőre… ha te nem leszel a listán, én sem megyek.
Lilla bólintott.
— Ez már a te döntésed.
Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szemére. Nem forgolódott idegesen, nem sírt, nem kezdett dühös üzeneteket írni senkinek. Csak feküdt az oldalán, és sorra eszébe jutottak azok az apró epizódok, amelyeknek korábban nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Például amikor Mária az előző karácsonykor mindenkinek valódi, személyre szabott ajándékot adott, neki pedig egy konyharuha-készletet nyomott a kezébe azzal, hogy: „Neked hasznos lesz.” Vagy amikor István születésnapján az asztal legszélére ültette, távoli rokonok mellé, miközben Pétert maga mellett tartotta. És az a nap is bevillant, amikor Anna előtt félhangosan megjegyezte:
— Péternek egyszerűbb feleség kellett volna. Olyan, aki nem jön folyton ezekkel a határokkal.
Lilla akkor nyugodtan felelt:
— Határai mindenkinek vannak. Csak nem mindenki szereti, ha emlékeztetik rájuk.
Mária ezután egy hétig nem szólt a fiához, majd az egészet úgy állította be, mintha Lilla lett volna szemtelen.
Reggel Péter elment Annához. Lilla otthon maradt, és a megszokott dolgaival foglalkozott. Nem hívta fel a barátnőit, nem mesélte el részletesen az előző esti vacsorát. Nem azért, mert közömbös lett volna számára. Éppen ellenkezőleg: belül kellemetlen, éles tisztánlátás ült meg benne. De tudta, ha most elkezdi újra és újra kielemezni minden elhangzott mondatot, ismét beleragad mások érzéseinek mocsarába.
Kinyitotta a laptopját, befejezte a munkahelyi tervvázlatot, majd elküldött egy levelet a gyártásvezetőnek. Ezután elővette a szekrényből azt a dobozt, amelyben a lakással kapcsolatos iratok voltak, átnézte a mappákat, majd mindent visszatett a helyére. Nem félelemből tette. Egyszerűen megszokta, hogy a fontos papírok kéznél legyenek. A lakás az övé volt, és ezt a határt mindig pontosan meghúzta. Az életében már akadtak olyan emberek, akik el akarták hitetni vele, hogy valaki más tulajdona a gyakori látogatásoktól és a hangos kijelentésektől egyszer csak közössé válik.
Dél körül Anna telefonált.
Lilla néhány pillanatig csak nézte a kijelzőt. Aztán felvette.
— Igen, Anna?
— Elmehetek hozzád? Egyedül.
— Gyere.
Negyven perc múlva Anna már az ajtó előtt állt. Nem volt rajta smink, egyszerű kabátot viselt, a haját összefogta. Nem úgy festett, mint egy menyasszony az esküvője előtt, hanem mint valaki, akinek egyetlen éjszaka alatt gyorsabban kellett felnőnie, mint szerette volna.
Lilla beengedte, és vizet kínált neki. Anna bement a konyhába, leült egy székre, és minden bevezetés nélkül közölte:
— Érvénytelenítettem anya ültetési rendjét.
— Gyorsan ment.
— Márk segített. Reggel bementünk az étterembe, beszéltünk az üzletvezetővel. Kiderült, hogy anya magát írta be elsődleges kapcsolattartónak. Minden kérdés hozzá futott be.
— És ti Márkkal?
Anna keserűen elhúzta a száját.
— Nekünk nyilván az lett volna a dolgunk, hogy szépen bevonuljunk a terembe.
Lilla nem kezdte hangosan sajnálni. Néha a sajnálat inkább megaláz, mint vigasztal.
— És most mi lesz?
— Mostantól az étterem engem és Márkot hív. Anyának pedig megmondtam, hogy ha még egyszer megpróbál helyettünk dönteni, átvisszük az esküvőt máshová. Akkor is, ha szerényebb lesz.
Lilla alaposan szemügyre vette a sógornőjét.
— Ezt tényleg végig tudod csinálni?
Anna összefonta az ujjait.
— Tegnap, amikor azt mondta neked, hogy ne gyere el, először megijedtem. Utána szégyellni kezdtem magam. Aztán rájöttem, hogy a helyedben akárki állhatott volna. Ma téged húzott ki. Holnap Márkot kezdi majd tanítani, kit tekinthet családnak. Aztán azt fogja megszabni, mikor legyen gyerekünk, hol lakjunk, kivel tartsuk a kapcsolatot. És ha most hallgatok, akkor onnantól ez már nem csak az ő hibája lesz.
Lilla az elmúlt huszonnégy órában először érzett valódi tiszteletet Anna iránt.
— Jó következtetés.
— Szeretném, ha eljönnél. Nem udvariasságból mondom. Tényleg szeretném.
— Anna, én nem megyek el olyan helyre, ahol csak a látszat kedvéért viselnek el.
— Nem azt kérem, hogy viseld el. Azt kérem, adj nekem lehetőséget kijavítani, ami történt.
Lilla hallgatott. Anna folytatta:
— Tudom, hogy mi ketten nem vagyunk igazán közel egymáshoz. Sokszor inkább félreálltam, mert könnyebb volt nem vitatkozni anyával. Ő gyerekkorom óta ilyen: előbb dönt, aztán elmagyarázza, hogy így jobb mindenkinek. Én hozzászoktam. Péter is hozzászokott. Apa pedig már régóta inkább hallgat, mert különben otthon kitör a vihar. De tegnap először láttam kívülről, hogyan néz ki mindez.
— Nem volt kellemes látvány?
— Egyáltalán nem.
Lilla felállt, kivett a szekrényből egy poharat, és vizet töltött magának. Csak ezután szólalt meg:
— Átgondolom.
— Persze.
Anna felállt, de az ajtónál még megtorpant.
— Van még valami. Anya meghívta az esküvőre Esztert.
Lilla elsőre nem értette, kiről van szó. Aztán eszébe jutott. Eszter Péter volt barátnője volt. Lilla előtt majdnem két évig jártak, aztán különösebb dráma nélkül, békésen szakítottak. Mária azonban sokáig sóhajtozott utána, hogy „Eszter legalább közénk való volt”. Ugyanez az Eszter valamikor együtt dolgozott Máriával a kerületi hivatalban, és kitűnően tudott bánni az idősebbekkel: süteményt vitt, figyelmesen hallgatta a tanácsokat, és akkor is egyetértően bólogatott, amikor valójában mást gondolt.
— Miért? — kérdezte Lilla.
Anna fintorgott egyet.
— Anya azt mondta, Eszter neki olyan, mintha az unokahúga lenne. Csakhogy én nem hívtam meg. Márk sem hívta meg. A neve Péter mellé került a listán.