Akkoriban még úgy beszélt hozzám, mintha valóban a lánya volnék.
Most viszont úgy meredt a hasamra, mintha valami szégyenletes, elrejteni való foltot látna rajtam.
– Micsoda gyalázat, Anna.
– Nem csaltam meg őt – feleltem.
Elmosolyodott.
Nem hangosan.
Nem is nyílt rosszindulattal.
Annál rosszabb volt.
Olyan puha, szánakozó mosollyal nézett rám, amilyennel az ember arra tekint, akit magában már régen elítélt.
– Ezt mindenki ezt mondja.
Néhány nap sem telt bele, és a lépcsőház fele tudott róla.
Fogalmam sincs, ki indította el a pletykát.
Talán az anyósa.
Talán maga Márk.
Vagy Réka, aki nem elégedett meg azzal, hogy elfoglalja a helyemet: azt is be akarta bizonyítani, hogy az a hely kezdettől fogva jogosan állt üresen.
A harmadik emeleti szomszédasszony többé nem köszönt vissza.
A ház melletti kisboltban az eladó túl sokáig időzött a tekintetével a hasamon.
A liftben elhallgattak az emberek, amikor beszálltam.
Otthonról dolgoztam, igyekeztem csak akkor kimenni, ha muszáj volt, és egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy a bejárati ajtó mögötti neszeket figyelem.
Nappal azt ismételgettem magamban, hogy ki fogom bírni.
Éjszakánként a fürdőszoba kövén ültem, és olyan halkan sírtam, mintha még a falaknak is joguk volna ítélkezni felettem.
Aztán Márk feltöltött egy fényképet Rékával.
Egy belvárosi étteremben ültek.
Az asztalon poharak, egy gyertya és fehér tányérok álltak; azokon kevesebb étel volt, mint amennyi önelégültség az ő arcán.
Réka a kezét fogta.
A kép alatti szöveget mintha olyan ember írta volna, aki nagyon vágyik rá, hogy a közönség megtapsolja a kegyetlenségét.
„Néha az élet kisöpri a hazugságot, hogy helyet adjon a békének.”
A fürdőszoba padlóján ülve olvastam.
A csempe jéghideg volt alattam.
A telefonom remegett a kezemben.
Ránagyítottam a képre, és akkor vettem észre, hogy azt az inget viseli, amelyet három évvel korábban én vasaltam ki neki egy állásinterjú előtt.
Emlékeztem arra a napra.
Akkor ideges volt, én pedig azt mondtam neki, hogy sikerülni fog.
Sikerült is.
Megkapta az állást, vele együtt az önbizalmat, Rékát, és azt a szokást is, hogy úgy beszéljen velem, mintha csupán egy kellemetlen tévedés lennék az életrajzában.
Két hét múlva üzenetet küldött, hogy találkoznunk kell.
Egy apró kávézót választott, nem messze a megállótól.
Tíz perccel korábban érkeztem, mert a terhesség óvatossá és lassúvá tett.
14:07-kor Márk belépett.
14:08-kor Réka is megjelent mögötte.
Márk kezében egy mappa volt.
Abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem beszélgetés lesz.
Hanem művelet.
Előre összerakott iratok, betanult mondatok, tanúk a szomszédos asztaloknál, hogy még véletlenül se engedhessem meg magamnak, hogy kiabálni kezdjek.
Letette elém a mappát.
– Gyors válást akarok.
Réka mellé ült, és a tenyerét az asztal szélére fektette.
– Így mindenkinek könnyebb lesz – mondta.
– Mindenkinek? – kérdeztem. – Vagy csak neked?
Márk öklével rácsapott az asztalra.
A kiskanál megugrott a csészealjon.
A pult mögül a barista felénk nézett, de nem jött oda.
Az ablak melletti két nő hirtelen nagyon elmélyülten kezdte tanulmányozni az étlapot.
Mindig ez döbbentett meg a nyilvános megalázásban: mindenki hallja az összes szót, aztán mégis elhiteti magával, hogy semmi köze hozzá.
Kinyitottam a mappát.
Benne volt a válókereset.
Egy megállapodástervezet a lakásról.
Egy pont szinte jelképes támogatásról.
Egy másik a gyermek születése utáni DNS-vizsgálatról.
És volt ott még egy bekezdés, amelyet háromszor is elolvastam, mert az agyam egyszerűen nem akarta befogadni.
Ha a gyerekről kiderül, hogy nem Márké, köteles vagyok megtéríteni neki a „házastársi kiadásait”.
– Házastársi kiadások? – kérdeztem.
Réka lesütötte a szemét.
Márk állkapcsa megfeszült.
– Írd alá. Ne tedd ezt még megalázóbbá.
– Az volt megalázó, hogy azon az éjszakán mentél el a szeretődhöz, amikor elmondtam, hogy gyereket várok.
Közelebb hajolt.
– Ezt te okoztad magadnak.
Becsuktam a mappát.
– Nem.
Pislogott egyet.
– Mi az, hogy nem?
– Nem fogom aláírni.
Felálltam, amennyire csak tudtam, nyugodtan.
A térdem reszketett, de nem engedtem, hogy megrogyjon.
Aznap este minden egyes oldalt lefényképeztem, amit velem alá akart íratni.
Elmentettem a bejegyzéséről készült képernyőfotókat is.
A telefonomon külön mappát hoztam létre: „Dokumentumok”.
23:41-kor mindent továbbítottam a saját e-mail-címemre.
23:58-kor egy székkel kitámasztottam a hálószoba ajtaját.
Nem azért, mert már lett volna tervem.
Még nem volt.
Csak a félelem néha az első vázlata annak a fegyelemnek, amely később megmenti az embert.
Másnapra ultrahang-időpontom volt.
Egyedül mentem.
Bő ruhát vettem fel.
Megfésülködtem.
Kirúzsoztam a számat, bár annyira remegett a kezem, hogy először le kellett törölnöm, és újra kellett kezdenem.
Nem Márk miatt tettem.
Magamért tettem, és a gyermekemért.