— Na végre, megérkeztél! Úgy gondoltuk, amíg ilyen jó az idő, sütünk egy kis saslikot. Gyere beljebb, ne ácsorogj ott, mint egy cövek, de a verandára cipőben be ne menj, most mostam fel! — harsogta Erzsébet, miközben gyakorlott mozdulattal forgatta a nyársakat az én grillsütőm fölött.
A kiskapunál álltam, és úgy éreztem, a kimerültségtől minden porcikám zúg. Harminc órája talpon voltam. Két nehéz műtéten voltam túl. Azért jöttem ki a saját nyaralómba, hogy egyetlen dolgot tegyek: bezuhanjak az ágyba, és másnap reggelig aludjak.
Nyugalom helyett azonban olcsó gyújtófolyadék szaga csapott meg, a hangszóróból pedig valami fülsértő zene bömbölt.
A kedvenc kerti hintámon Petra ült, a volt férjem nővére, felhúzott lábbal, sáros sportcipőben. Ráérősen ropogtatta a napraforgómagot, a héját pedig gondolkodás nélkül a gyepre köpködte — arra a pázsitra, amelyet az előző tavasszal saját kezemmel vetettem és óvtam.
— Erzsébet, mégis mit keresnek itt? — kérdeztem rekedten, tompa hangon. — Gáborral fél éve elváltunk. Ki engedte be magukat?
— Hogyhogy ki? Hát a fiam! — vágta rá a volt anyósom, csípőre tett kézzel, olyan magabiztossággal, mintha mindig is ő lett volna itt az úr. — Ideadta a kiskapu kulcsát, és azt mondta: „Menjetek csak, anya, pihenjetek egyet.”
— Ez az én nyaralóm — léptem közelebb, miközben belül lassan, nehéz forrósággal kezdett felgyűlni bennem a düh. — Gábornak pedig soha nem adtam hozzá kulcsot. Ezek szerint még a válás előtt csináltatott egy másolatot. Szedjék össze a holmijukat, és távozzanak.
— Na, nézd már, hogy parancsolgat! — horkant fel Petra a hintából, anélkül hogy akár megmozdult volna. — Gábor azt mondta, a váláskor ennek a nyaralónak a fele nála maradt. Úgyhogy mi most az ő törvényes részén vagyunk. Ha pihenni akarsz, menj be a házba, és feküdj le. Mi nem zavarunk téged.
Lehunytam a szemem, és próbáltam lenyelni a hirtelen rám törő haragot. A volt férjem mindig is gyáva ember volt.
Gábor képtelen volt bevallani a parancsoláshoz szokott anyjának, hogy a házasságból üres kézzel távozott. Ezt a telket a saját megtakarításomból vettem, három évvel azelőtt, hogy egyáltalán megismertem volna őt. Sem jogilag, sem erkölcsileg nem volt hozzá a legcsekélyebb köze sem. Ezt azonban nem volt mersze bevallani.
A rokonai előtt kimondani az igazságot számára egyet jelentett volna a teljes megszégyenüléssel. Így hát inkább hazudott nekik.
— Azonnal összepakolnak, és elhagyják a telkemet — mondtam lassan, minden szót külön megnyomva. — Nem vitatkozni akarok. Aludni szeretnék.
— Mi ugyan sehova nem megyünk! — Erzsébet hangja éles visításba csapott át, és dühösen az asztalra vágta a műanyag legyezőt. — Be van pácolva a hús! Pihenni jöttünk! Ne merd elrontani a napunkat! Különben is, ki vagy te itt, hogy engem elzavarj onnan, aminek a fele a fiamé?
A verandán álló asztalra pillantottam. Az én legszebb terítőm volt rajta, az, amelyet évekkel korábban Olaszországból hoztam. Most zsíros zacskók, műanyag poharak és maszatos kések hevertek rajta összevissza.
Petra leugrott a hintáról, közelebb lépett hozzám, és kihívóan a szemembe nézett.
— Figyelj már, Viktória, nem mennél inkább aludni? — nyújtotta gúnyosan. — Neked soha semmi nem jó. Gábor is azért menekült el mellőled, mert olyan vagy, mint egy jégcsapba oltott kígyó. Ülsz itt a veteményesed mellett, és őrzöd, mint kutya a szénát.
Nem emeltem fel a hangomat. Sebészként megtanultam, hogyan kell uralkodni magamon akkor is, amikor mások már régen elveszítenék a fejüket. Pontosan a jelenetre vártak. Arra, hogy kiabálni kezdjek, hogy aztán mindenkinek előadhassák, milyen labilis, hisztérikus nő vagyok.
Ehelyett szó nélkül elővettem a kabátzsebemből a telefonomat. Tárcsáztam a körzeti megbízott számát, amelyet még a környékbeli szomszédokkal kapcsolatos régi ügyek óta fejből tudtam.
— Jó napot kívánok, Viktória vagyok a Virág utcából, a nyolcas szám alól. Igen, üdvözlöm. Idegenek tartózkodnak a telkemen. Nem hajlandók távozni, és fenyegetően viselkednek. Igen, én vagyok a tulajdonos. Rendben, várom önöket.
Letettem, majd nyugodtan végignéztem a volt rokonaimon.
Erzsébet arcát hirtelen foltos, egészségtelen pír öntötte el. Láthatóan nem erre számított. Petra idegesen nyelt egyet, de minden erejével igyekezett úgy tenni, mintha továbbra is ura lenne a helyzetnek.
— Mégis kit akarsz te megijeszteni? — horkant fel a volt sógornőm, és összefonta a karját a mellkasa előtt. — Rendőrt hívott, hallod! Jöjjenek csak! Majd megmondjuk nekik, hogy a tulajdonos rokonai vagyunk. Anya, hívd fel Gábort!
— Majd ő helyre teszi ennek a hisztérikának az eszét!
Erzsébet reszkető ujjakkal kezdett kotorászni a táskájában, aztán előhúzta a telefonját, és már tárcsázta is a fiát. Én közben a kapunak dőlve álltam, és szó nélkül figyeltem ezt a szánalmas jelenetet. A korábbi kimerültségem mintha egy csapásra eltűnt volna; a helyét valami hideg, metszően tiszta nyugalom vette át.
— Kicsöng, de nem veszi fel — motyogta zavartan Erzsébet a harmadik próbálkozás után. — Biztos elfoglalt szegény fiam. Valami megbeszélésen lehet.
— Próbálkozzon csak tovább — feleltem hűvösen. — Hátha elmagyarázza önöknek, milyen alapon osztogat olyan vagyont, amihez semmi köze.
Nagyjából negyedóra telt el, amikor a kapum előtt megállt egy ismerős, fehér rendőrautó, kék csíkokkal az oldalán. A körzeti megbízott szállt ki belőle, egy középkorú, fáradt tekintetű férfi. Lassan becsukta maga mögött az ajtót, majd elővette az irattartóját.
— Viktória, mi ez a felhajtás maguknál? — kérdezte, miközben kinyitotta a mappáját.
— Magánterületre történő jogosulatlan behatolás — mondtam egyenletes hangon. — Ezek a hölgyek nem hajlandók elhagyni a telkemet.
— Biztos úr! — csapott le rá Erzsébet, szinte futva indult felé. — Ne higgyen neki, hazudik! Ez a fiam nyaralója! Nekünk minden jogunk megvan ahhoz, hogy itt legyünk! Ő akar minket innen kitúrni!
A rendőr nagyot sóhajtott, aztán rám emelte a tekintetét.
Nem kezdtem magyarázkodásba. Kinyitottam azt a táskát, amelyet az ügyeleteimre is mindig magammal vittem, és elővettem belőle az irataimat tartalmazó mappát. Megszoktam már, hogy a legfontosabb papírok nálam legyenek. Kihúztam belőle a tulajdoni lap másolatát, és átnyújtottam neki.
— Kérem, nézze meg. Egyedüli tulajdonos vagyok. Az ingatlant még a házasságkötésem előtt vettem. A volt férjem ki van jelentve innen, és jogilag semmilyen kapcsolata nincs ehhez a helyhez.
A körzeti megbízott alaposan átfutotta a dokumentumot, bólintott, majd a két nő felé fordult, akik ekkorra már jóval kevésbé tűntek magabiztosnak.
— Hölgyeim, most szépen összeszedik a holmijukat, és távoznak. Azonnal. Ha nem, jegyzőkönyvet veszek fel magánlaksértés és rendzavarás miatt.
— Hogyhogy a házasság előtt vette? — suttogta Erzsébet, és lerogyott a fapadra. Az arcán őszinte értetlenség ült. — Gábor azt mondta… azt állította, hogy együtt építették…
— A fia hazudott önnek, mert nem akart vesztesnek látszani — közöltem szárazon. — Most pedig pakoljanak össze. Elfogyott a türelmem.
Petra erre kapkodva söpörte bele az asztalon szétpakolt holmiját a szatyrokba. Az előbbi pimaszságának nyoma sem maradt; mintha egyetlen pillanat alatt kifújták volna belőle. Még rám sem mert nézni. A körzeti megbízott ott állt mellettünk, mellkasa előtt összefont karral, és a tartása világosan jelezte: nála ez már rég nem tréfadolog.
Erzsébet nehézkesen tápászkodott fel a padról, mintha ez a rövid jelenet éveket vett volna el tőle. Szótlanul szedegette össze a földre hullott nyársakat. Amikor elhaladt mellettem a kapu felé, az arcán egyszerre kiült a düh.
Megtorpant, zihálva rám nézett, majd összeszorított fogai közül sziszegte:
— Na, most elégedett vagy? Megjelent a volt férjed rokonsága a nyaralódnál, nagy hangon követelőzött, aztán szégyenszemre elhúzott innen? Ezt fogod majd mindenkinek mesélni?
Közben felkapott a fűből egy ottfelejtett műanyag dobozt, benne a bepácolt csirkeszárnyakkal. Nyilván azt is magával akarta vinni.
Nem válaszoltam azonnal. Odaléptem hozzá, kivettem a kezéből a dobozt, lepattintottam a fedelét, és egyetlen mozdulattal az egész húst beleborítottam a grillsütő mellett álló, kihűlt hamuval teli vödörbe.
— Nem fogok én semmit mesélni — mondtam nyugodtan. — Aludni fogok. Viszontlátásra, Erzsébet.
Végül mindketten kimentek a kapun, amelyet jó hangosan csaptak be maguk mögött. A rendőr búcsúzóul biccentett, beszállt az autójába, és elhajtott.
A kertben végre leereszkedett az a csend, amire egész nap vágytam. Csak az öreg almafa ágai között motoszkált halkan a szél.
Bementem a verandára. Lehúztam a tönkretett terítőt az asztalról, és egyenesen a mosógépbe dobtam. Aztán forró vízzel, szappannal alaposan kezet mostam, mintha nemcsak a koszt, hanem az idegenek rosszindulatát és a kórházi fáradtság utolsó maradékát is le akarnám mosni magamról.
Az a nap valóban határvonal lett az életemben. Gábor többé nem küldözgetett nevetséges üzeneteket, amelyekben pénzt próbált kicsikarni belőlem. A családja pedig úgy eltűnt az életemből, mintha soha nem is ismerték volna az utat a házamhoz. Én pedig végre abbahagytam, hogy a múlt felé forduljak, és ott keressek békét, ahol már régen semmi keresnivalóm nem volt.
Főztem magamnak egy erős oregánóteát abból a növényből, amelyet saját kezűleg neveltem. Leültem a megtisztított hintára, magam köré húztam a puha, meleg plédet, és végignéztem a rendezett, gondozott kertemen. Előttem állt egy teljes, nyugodt hétvége. Az én saját, becsülettel megérdemelt csendem. És akkor már biztosan tudtam: ezentúl bárkivel szemben képes leszek megvédeni a határaimat.