– Még szerencse, hogy korábban ideértem – sóhajtott jelentőségteljesen Katalin, miközben fürgén a villájára szúrta a legnagyobb darab melegen füstölt tokhalat. – Legalább egy kicsit besegítettem neked. Egyedül nem könnyű ekkora vendégséget kézben tartani.
Válasz helyett csak ittam egy korty citromos vizet, és csendben figyeltem a sógornőmet.
Aznap töltöttem be az ötvenet, és egy hangulatos étterem díszasztalánál ültem, a társaság középpontjában. Az ünnepség teljes számláját már délután kiegyenlítettem a saját bankkártyámmal.
A férjem, Gábor ötvenkét éves volt, a húga, Katalin pedig – aki éppen most beszélt olyan meghatóan a pótolhatatlan segítségéről – negyvenhét.
A nagy támogatása valójában annyiból állt, hogy negyedórával a többiek előtt megjelent, és az ültetőkártyákat kirakta a tányérok mellé. Azokat a kártyákat, amelyeket előző este természetesen én nyomtattam ki.
Onnantól kezdve Katalin egész este a helyén trónolt. A pincérektől külön tálalást követelt a főételből, mondván: „Érzékeny a gyomrom, én nem várhatok!”
Közben pedig minden vendégnek, aki csak odalépett hozzá, hosszan ecsetelte, mennyi rohanással és idegeskedéssel jár egy ilyen este megszervezése.
Katalin különös tehetséggel tudta magát minden esemény láthatatlan motorjának beállítani, még akkor is, ha egyetlen komolyabb mozdulatot sem tett érte.
Este tíz körül a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. Az ünnepség jól sikerült: kellemes zene szólt, a rokonság végre kibeszélgethette magát.
Fáradt voltam, de ez az a jóleső kimerültség volt, amikor az ember már csak összecsomagoltatná a maradékot, hazamenne, és csendben kifújná magát.
Ételből bőven maradt. Ott állt érintetlenül a kétszintes torta is, és az ajándékba hozott italokhoz sem nagyon nyúlt senki.
Már csak nyugalomra vágytam.
– Eszter, menj csak, búcsúzz el a rokonoktól – termett mellettem sürgölődve Katalin. – Majd én megkérem a pincéreket, hogy mindent szépen dobozoljanak el. Kár volna, ha bármi kárba veszne.
– Ugye? Ti addig Gáborral nyugodtan köszönjetek el a vendégektől.
Hálásan biccentettem.
A férjem éppen a kollégáit kísérte ki a taxikhoz, én pedig a hall felé indultam, ahol az unokatestvéreim várakoztak még néhány kabát és virágcsokor mellett.
Nagyjából tíz perc telhetett el, amikor odalépett hozzám a főpincér. Az arcán ott volt az a begyakorolt, udvarias mosoly, amely mögül most mégis átszűrődött valami zavart értetlenség.
– Eszter asszony, elnézést kérek… A maradék nyolc dobozt hová vigyük? És a tortát? Meg azt a két kartondobozt az ajándékba hozott konyakkal? Ugyanabba a piros Nissanba?
– Miféle piros Nissanba? – néztem rá felvont szemöldökkel.
Nekünk Gáborral egy fekete Toyotánk volt. A piros Nissan Tamásé volt, Katalin férjéé.
– Hát… az a hölgy, aki az előbb segített önöknek – magyarázta óvatosan a pincér –, azt mondta, ön külön kérte, hogy a gyümölcskosarakat és az asztalra tett ajándékokat mind az ő csomagtartójukba pakoljuk.
Aztán zavartan hozzátette:
– Önnek pedig ezt az egy csomagot hagyta itt.
A kezembe nyomott egy vékony, gyűrött nejlonzacskót. Belesandítottam. Két műanyag ételesdoboz lapult benne szomorúan egymás mellett: némi megmaradt zöldségköret és egy fél adag Cézár-saláta.
Nem öntött el pánik, és jelenetet sem akartam rendezni. Inkább valami jeges, tökéletesen tiszta felismerés futott végig rajtam.
Letettem a zacskót a recepciós pultra, majd szó nélkül elindultam az étterem hátsó kijárata felé.
A parkolóban javában folyt a rakodás. Katalin úgy vezényelt, mintha költöztetőcéget irányítana: Tamás hajlongott a csomagtartó fölött, mellette egy pincérsegéd egyensúlyozott egy nehéz dobozzal.
– A tortával óvatosan! Az italokat tedd beljebb, az ülésekhez közelebb! Tamás, vedd már ki onnan azt a szerszámos táskát, különben a vendégektől kapott bonbonos dobozok nem fognak beférni!
– Katalin – szólaltam meg halkan.
A hangom nem volt erős, mégis a pincérsegéd azonnal megmerevedett, kezében a konyakos kartonnal.
– Megkérdezhetem, pontosan hová költözteted az én bankettemet?
A sógornőm egy pillanatra sem jött zavarba. Sőt, olyan szelíd, szemrehányó tekintettel fordult felém, mintha egy felelőtlen gyereket próbálna józan belátásra bírni.
– Jaj, Eszter, azt hittem, ezt ti úgysem akarjátok mind megtartani.
– Legfeljebb szétosztjátok, vagy a kukában végzi – folytatta Katalin ártatlan képpel. – Mi csak elvittünk volna belőle valamennyit, hogy ne menjen kárba. Ketten úgysem tudtok ennyi mindent megenni.
– Már írtam a lányoknak – tette hozzá teljes nyugalommal. – Holnap reggel átjönnek hozzám, tartunk egy kis maradékebédet.
Olyan hétköznapi természetességgel mondta, mintha ez a világ legészszerűbb megoldása volna.
Közelebb léptem a nyitott csomagtartóhoz.
– Katalin. Engedély nélkül bepakoltad a kocsidba a tortámat, az ajándékokat és azt az ételt, amit én fizettem ki. Most pedig minden visszakerül a gurulós kocsira.
A gondoskodó rokon szerepe egyetlen pillanat alatt lehullott róla. Katalin felháborodva tárta szét a karját.
– Ezt nem hiszem el! Egész este segítettem neked! Ennyi igazán járhatott volna hálából.
Aztán már hangosabban folytatta:
– Fél napig robotoltam itt értetek, erre sajnál tőlünk egy szelet tortát!
Ekkor lépett ki Gábor az étterem bejáratához. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet: Tamás autójának kitárt csomagtartója roskadásig tele volt éttermi dobozokkal, én pedig ott álltam mellette nyugodtan, de olyan arccal, amelyből világosan látszott, hogy ebből nem engedek.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Gábor, a feleséged jelenetet rendez pár tál saláta miatt! – támadásba lendült azonnal Katalin, a hangjába sértett, sírós árnyalatot keverve. – Én csak jót akartam, hogy ne romoljon meg az étel!
A férjem felé fordultam.
– A húgod összecsomagoltatta magának az összes érintetlen melegételt, a születésnapi tortámat, a vendégektől kapott italokat és bonbonokat. Arra hivatkozott, hogy állítólag én engedtem meg neki.
Rövid szünetet tartottam.
– Nekem pedig hagyott egy zacskó félig megevett uborkát.
Gábor tekintete megkeményedett. Nem szerette a kicsinyességet, de amikor valaki gondoskodásnak álcázta a lopást, az nála már átlépett minden határt.
Odament Tamáshoz, aki addig kínos igyekezettel úgy tett, mintha a gumik mintázata hirtelen rendkívül érdekes lenne.
– Tamás, nyisd ki rendesen a csomagtartót – mondta Gábor halkan, de acélos hangon. – Mindent visszaviszünk.
– Most már a feleséged szavára ugrasz? – csattant fel Katalin sértetten. – Hiszen egyszer már mindent bepakoltunk!
Tamás nagyot sóhajtott, de nem vitatkozott. Elővette a kulcsot, megnyomta rajta a gombot, mire a csomagtartó készségesen még szélesebbre tárult.
Gábor a mellettünk álldogáló, zavartan toporgó pincérek felé fordult.
– Fiúk, kérem, pakoljanak vissza mindent a kocsira, és vigyék be a terembe.
– Gábor, ez egyszerűen aljasság! – fortyogott tovább a sógornőm. – Fogalmatok sincs róla, mennyi munka volt ezzel!
Odamentem a tálalókocsihoz, kivettem róla egy apró dobozt, és Katalin felé nyújtottam.
– A hálát az határozza meg, akinek segítettek, Kati. Nem az, aki önkényesen kiszolgálja magát.
Ránéztem, és nyugodtan folytattam:
– Te eldöntötted helyettem, hogy segítesz, aztán a beleegyezésem nélkül a saját ételemmel akartad kifizetni magad. Ez nem segítség. Tessék.
A kezébe nyomtam a dobozt.
– Ez a félig megkezdett meleg előételed. Vidd el, ha már ennyire sajnálnád kidobni.
Katalin idegesen megrándította a vállát, kikapta a kezemből a tárolót, bevágódott az autóba, és akkorát csapott az ajtón, hogy még a parkolóban is visszhangzott. Tamás továbbra sem mert ránk nézni; lehajtott fejjel beült a volán mögé, majd sietve kihajtottak.
Mi visszamentünk az étterembe. Én magam osztottam szét a megmaradt fogásokat. A tortát és az édességeket félretettem a másnapi anyalátogatáshoz, néhány doboz sültet és hidegtálat odaadtam a nagynénémnek. Két bontatlan, finomságokkal teli tálcát pedig a személyzetnek hagytam. Azok a srácok valóban megérdemeltek egy rendes vacsorát borravaló gyanánt.
Hazafelé menet a kocsinkban friss kenyér és vanília illata keveredett a tortásdobozokból. Gábor sokáig hallgatott, a lámpák fényében úszó utat figyelte, aztán halkan megszólalt:
– Ne haragudj. Nem hittem volna, hogy idáig képes elmenni.
Csak elmosolyodtam, és lehunytam a szemem. Az évforduló így is jól sikerült. A kínos jelenet pedig végleg világossá tette számomra, kit nem szabad többé a családi ünnepek szervezésének közelébe engedni.
Úgy tűnt, más bankettjének hazavitele nélkül Katalin szervezői tehetsége hirtelen és végérvényesen elfogyott.