Az esti tea a konyhában már rég nem a meghitt beszélgetések ideje volt. Sokkal inkább hasonlított valami beszámoló értekezletre, ahol András kezében volt a döntő szavazat, Katalin pedig csak azért ült ott, hogy meglegyen a jelenléti ív.
A férfi a laptop fölé hajolt; a képernyő hideg, kékes fénye élesen kirajzolta összpontosító arcát. Látható élvezettel másolgatta a számokat egyik oszlopból a másikba.
— Na, Katalin, figyelj — fordította felé a monitort, és észre sem vette, hogy a felesége éppen óvatosan bontja egy régi, elegáns zakó varrását. — Ebben a hónapban én háromszázhúszezer forintot tettem félre a megtakarítási számlára. Te a magad nyolcvanezret. Így összesen már tízmillió forintunk van. Ha még fél évig így haladunk, májusban elkezdhetjük az alapozást.
Katalin letette az ollót. András tekintetében diadal csillogott: gondolatban már a saját háza verandáján sütögette a húst, abban a házban, amelynek tervét egyedül rajzolta meg, anélkül hogy bárkivel egyeztetett volna.
— András, nem nézhetnénk meg még egyszer azt a makói lehetőséget? — kérdezte óvatosan. — Kész ház, beállt kerttel. Miért kellene öt évre építkezésbe temetkeznünk? Nem életünk lenne, csak beton, számlák meg költségvetések.
András bosszúsan elhúzta a száját.
— Már megint ugyanaz. Megmondtam: rendes, téglából épült, masszív házat akarok. Nem valami idegen szagú madárodút. És legyünk őszinték, Katalin: a családi pénz nagy részét én teremtem elő. Márpedig aki fizet, az rendeli a zenét.
Ez a mondat gyakrabban hangzott el a lakásukban, mint a jó éjszakát. András nem gonoszságból mondta, inkább megkérdőjelezhetetlen igazságnak tekintette. Logisztikai osztályvezetőként dolgozott, és magát tartotta a család fő eltartójának. Katalin a városi levéltárban ült poros iratok között, szerény fizetésért, esténként pedig varrási megbízásokat vállalt. András szemében ez a tűkkel való bíbelődés nem számított komoly munkának; legfeljebb „kozmetikumokra való” mellékesnek.
Egyvalamit azonban nem tudott.
Katalinnak volt egy külön számlája. Egyéni vállalkozóként aranyhímzéssel foglalkozott. Munkáit egyházi öltözékekhez, magángyűjtemények darabjaihoz, sőt színpadi jelmezek díszítéséhez is megrendelték.
A megbízásokért tisztességesen fizettek, ráadásul minden forint szabályosan, bejelentett jövedelemként érkezett. Csakhogy ez a pénz soha nem került be a közös kasszába.
Katalin terve gyermeteg volt, mégis tele szeretettel. András már ötödik éve ugyanazzal az öreg szedánnal járt, amely minden évszakban újabb javítást követelt. Régóta ábrándozott egy fekete terepjáróról, de mindig sajnálta rá a pénzt: mindent a „hétvégi ház alapba” lapátolt. Katalin meglepetésnek szánta. A saját számláján addigra összegyűlt annyi, hogy abból megvehette volna azt a bizonyos autót, szalonból, a legmagasabb felszereltséggel. Évek óta elképzelte a pillanatot: átnyújtja a kulcsot, András szóhoz sem jut, aztán felkapja őt a karjába…
— Figyelsz te rám egyáltalán? — csattant fel hirtelen a férje. — A nappaliba szürke, vastag függöny kell. Minták nélkül.
— De ez egy nyaraló lesz, András… Oda fény kellene, napfény.
— A kényelem ott kezdődik, hogy valami praktikus — zárta le a vitát, és lecsapta a laptop fedelét. — Ezt megbeszéltük. A pénz nálam van, tehát én döntök. Te legfeljebb ültethetsz pár ágyást, ha annyira muszáj. Bár én inkább az egészet gyepesíteném.
Katalin csak nézte őt. Látta, ahogy András az üres csészét az asztal szélére tolja, mintha némán odavetné: mosd el. Abban a pillanatban valami hideg, végleges felismerés telepedett rá. Ez az ember nem társat lát benne. Nem nőt, nem feleséget, nem önálló embert. Csak egy kényelmes háztartási eszközt, amely időnként beszáll a kiadásokba.
És ha holnap elé állna azzal a terepjáróval, András valószínűleg csak ennyit mondana: „Ügyes vagy, asszony, végre haszna is lett annak a varrogatásnak.” Aztán beülne, és egyedül hajtana el.
— Igazad van, András — szólalt meg halkan.
— Miben? — kérdezett vissza a férfi, láthatóan meglepődve, hogy nincs ellenkezés.
— Aki fizet, az dönt. Teljesen igazságos szabály.
Katalin felállt, nyugodtan elmosogatott, majd bement a szobába. Aznap éjjel mélyen és zavartalanul aludt.
Másnap reggel, amint András elment otthonról, felhívta Esztert.
Eszter, egy jól menő varroda tulajdonosa, már régóta próbálta maga mellé csábítani Katalint. Nem egyszerű alkalmazottat keresett, hanem társat: befektetőt és társvezetőt egy új műhely beindításához.
— Eszter, áll még az ajánlatod? — kérdezte Katalin.
— Kati? Most viccelsz? Hát persze! Már ott tartottam, hogy hitelt veszek fel.
— …méghozzá olyan kamatra, hogy belerokkantam volna. De mi történt veled? Úgy tudtam, a házra gyűjtesz.
— Változott a terv — felelte Katalin határozottan. — Beszállok. Készítsd elő a szerződést, két óra múlva nálad vagyok.
A bankban nem ment minden egyetlen kattintással: a nagyobb összegű utalás miatt igazolnia kellett, honnan származik a pénz. De mivel egyéni vállalkozóként dolgozott, és három év megtakarításai is szépen látszottak a számlatörténetben, a pénzmosás elleni ellenőrzés végül nem kötött bele semmibe.
Először kiürítette a saját számláját. Ezután megnyitotta a közös számla alkalmazását. A bankkártya ugyan András pénztárcájában lapult, de a számla Katalin nevén volt, így tulajdonosként mindenhez teljes hozzáférése maradt.
Hosszú másodpercekig csak nézte a képernyőn álló összeget. Tízmillió forint. Ebből hivatalosan, a fizetéséből nem tett bele túl sokat. Csakhogy ott volt mögötte öt év kíméletlen önmegtagadás: öt év nyaralás nélkül, új téli csizma nélkül, rendes kozmetikumok nélkül, mindig csak halogatva, mindig csak spórolva.
A közös összeg pontosan egyharmadát átutalta a saját számlájára: hárommillió-kétszázezer forintot. A maradékot érintetlenül hagyta. Ha András annyira akarja, abból öntheti az alapot.
Estére Eszterrel már aláírták a megállapodást, a pénz pedig elindult a gépek beszerzésére és a műhely bérleti díjára. Katalin busszal ment haza, az ablakon túl elsuhanó esti várost figyelve. Nem félt. Inkább úgy érezte, mintha végre levette volna azt a szűk cipőt, amelyben évek óta sántikált.
Otthon bolti étel szaga terjengett. András gombócot evett, közben építőanyag-katalógust lapozgatott.
— Na, megjöttél? — morrant fel. — Hol csavarogtál? Vacsora persze nincs, ehetem ezt a félkész vacakot. Építkezés előtt állunk, minden forint számít, te meg eltűnsz egész napra.
Katalin szó nélkül letette elé a dossziét és a banki bizonylatot.
— Ez meg mi? — András felkapta a papírt. — Utalás… Stílus Kft.? Célzott kölcsönszerződés alapján? Kati, mi a fenét műveltél? Átvertek valami csalók?
— Nem. Befektettem egy vállalkozásba. Mostantól társtulajdonos vagyok Eszter varrodájában.
András arca megdermedt. A magabiztosság egy pillanat alatt leolvadt róla. A telefonja után kapott.
— Te… te leemeltél hárommillió-kétszázezret a közösből?! Az a betonra kellett volna! Az az én pénzem!
— Ez az összeg az elmúlt években beletett részem, plusz annak az ára, hogy én vittem a háztartást — mondta Katalin nyugodtan. — A többi pénzről pedig beszéljünk külön.
— Az a további tizenkétmillió forint, amit hozzátettem, a saját megtakarításom volt.
András kezéből kicsúszott a telefon, és nagyot csattant az asztallapon. A hang szinte fülsértően verődött vissza a konyha csendjében.
— Miféle tizenkétmillió? Honnan szedted?
— Félretettem. Neked akartam autót venni. Azt a fekete terepjárót, amiről annyit beszéltél. Meglepetésnek szántam a születésnapodra.
A levegő megállt köztük. Csak a hűtő tompa zúgása hallatszott. András Katalint bámulta, hol kinyitotta, hol becsukta a száját, de egyetlen értelmes mondat sem jött ki rajta. Képtelen volt felfogni, hogy az ő csöndes, alkalmazkodó felesége ekkora összeget tartott kézben.
— Autót? — rekedt el a hangja. — Nekem?
— Neked. Azt hittem, egy család vagyunk. De tegnap nagyon világosan elmagyaráztad, hogyan működik nálad a rend: aki fizet, az rendeli a zenét. Rendben. Elfogadtam. Elvittem a saját pénzemet, és most én választottam dallamot. Ez a vállalkozás az enyém. És vele együtt a szabadságom is.
Katalin töltött magának egy pohár vizet.
— A nyaralót pedig építsd fel egyedül. Maradt ott elég pénz az induláshoz. Dönts, válogass szürke függönyöket, önts betont mindenhova, ha ahhoz van kedved. Csak engem már ne számolj bele.
— Kati, várj már… — András felpattant. — Miféle varroda ez? Csináljuk vissza! Biztos fel lehet bontani a szerződést. Minek nekünk üzlet? Hiszen házat akartunk! Én kettőnkért hajtottam!
— Magadért hajtottál — felelte Katalin halkan, minden indulat nélkül. — Én pedig csak egy eszköz voltam a terveidben. A pénz már dolgozik, a gépek ki vannak fizetve.
Ivott egy kortyot, aztán úgy nézett rá, mintha egy idegent látna maga előtt.
— Összepakoltam. Egy ideig anyánál leszek. Készülnöm kell a nyitásra. Te pedig gondold végig, milyen zenét szeretsz jobban: azt, amit egyedül rendelsz meg, vagy azt, amit ketten hallgatnak.
András visszarogyott a székre. A papírokat nézte, mintha ítéletet tartana a kezében. Több mint tizenötmillió forint siklott ki az ujjai közül. Az áhított fekete terepjáró semmivé foszlott, csak azért, mert egyszer sem jutott eszébe megkérdezni a feleségétől, ő mire vágyik.
Amikor végül felnézett, Katalin már nem figyelt rá. Egy divatlapot lapozgatott nyugodtan, távolian, elérhetetlenül. András pedig hosszú évek óta először nem fölényt érzett, hanem valami ragacsos, hideg félelmet.
A zene elhallgatott.