Háromszor is szóltam a fölöttem lakó szomszédnak, hogy legyen szíves, ne hajigálja le a kiázott teafiltereit az én erkélyemre. Először még mentegetőzött. A második alkalommal már úgy viselkedett, mintha apróságon akadékoskodnék.
A harmadiknál pedig egyszerűen kinevette a dolgot.
Ezután nem mentem többé kérlelni.
Szinte naponta találtam egy újabb filtert odalent: többnyire reggel hét körül pottyant le, de előfordult, hogy este kilenc tájékán érkezett mellé még egy.
Kezdetben próbáltam elhinni, hogy puszta balszerencse az egész.
Aztán az egyik egy frissen mosott, fehér törölközőn landolt, amelyet száradni tettem ki. A nedves tea csúnya, barna pacát hagyott rajta.
Akkor felsétáltam a 4B-hez, és bekopogtam.
– Ez esetleg az öné? – kérdeztem, miközben a kezemben tartott filtert mutattam neki.
Az arca rögtön elárulta, hogy kellemetlenül érzi magát.
– Jaj, komolyan? Az én erkélyemről eshetett le?
– Nem először történik meg.
Elnézést kért, és biztosított róla, hogy ilyen többé nem lesz.
Másnap reggel mégis ott feküdt egy újabb, átázott teafilter a virágcserepeim mellett.
Még akkor sem csaptam rögtön patáliát.
Tizenegy éve éltem abban a házban, és mindig arra törekedtem, hogy békés, segítőkész lakótárs legyek. Megöntöztem a szomszédok növényeit, átvettem a csomagjaikat, és vigyáztam a háziállataikra is, ha szükség volt rá.
Sőt, előfordult, hogy az ő csomagjait is én vettem át, amikor nem tartózkodott otthon.
Pár hét elteltével azonban újra megtörtént. Egy használt, nedves teafilter ezúttal egyenesen a kedvenc erkélyszékemre esett, és csúnya foltot hagyott a párnán.
Ismét felmentem hozzá.
– Még mindig teafiltereket hajigál le az erkélyemre.
Csak vállat vont.
– Ugyan már, ez csak tea.
– Először egy törölközőmet tette tönkre, most pedig a székem párnáját is összepiszkolta.
Kényelmesen nekidőlt az ajtófélfának.
– Nézze, maga alattam lakik. Előfordul, hogy valami leesik. Ilyen egy társasházban az élet.
– Ezek nem véletlenül esnek le. Maga dobja le őket.
Erre félmosoly jelent meg az arcán.
– Inkább annak örüljön, hogy csak teáról van szó.
– Ezt mégis minek vegyem?
– Lehetne sokkal kellemetlenebb is.
Azzal felnevetett, és egyszerűen rám csukta az ajtót.
Ez a gúnyos megjegyzés jobban felbosszantott, mint maga a szemét. Tudtam, hogy ha elveszítem a fejem, azzal csak neki adok muníciót. Könnyedén előadhatta volna a többi lakónak, hogy az alsó szomszédja hisztériázik néhány ártatlan teafilter miatt.
Így hát adtam neki még egy, utolsó lehetőséget.
Másnap reggel pontosan 7:04-kor meghallottam a tompa kis puffanást.
Újabb teafilter.
Néhány másodpercig némán bámultam, aztán lassan elmosolyodtam.
Mire kiürült a kávéscsészém, már pontosan tudtam, mit fogok tenni.
Nem akartam sem kárt okozni, sem szabályt szegni, és jelenetet rendezni sem állt szándékomban.
Még aznap délután feltettem egy apró biztonsági kamerát. Úgy állítottam be, hogy kizárólag a saját erkélyem látszódjon rajta, semmi más.
Másnap már jóval hét óra előtt kint ültem, és vártam.
7:03-kor odafent megnyikordult az erkélyajtó.
Nagyjából egy perc múlva egy kéz bukkant fel a korlát felett.
Aztán a nedves teafilter lezuhant.
Csakhogy most már nem puszta szó állt szemben szóval. Ott volt a felvétel: a kéz, a felette lévő erkély, és a filter, amint egyenesen az én erkélyemre esik.
Lementettem a videót.
Utána nem tettem semmit, csak figyeltem tovább.
Aznap este újabb darab landolt nálam. Másnap reggel megint egy. A hét végére már tizenegy külön felvételem gyűlt össze.
Amikor kihívtam a ház gondnokát, elé tettem a pecsétes törölközőt, a használhatatlanná vált párnát, majd sorban megmutattam neki az összes videót.
Szó nélkül nézte végig őket.
Aztán olyasmit mondott, amire egyáltalán nem készültem.
– Nem ön az első, aki emiatt szól.
Kiderült, hogy más lakók is jelezték már: csomagolóanyagok, poharak és mindenféle hulladék potyog le a 4B erkélyéről. Csak eddig senkinek sem volt kézzelfogható bizonyítéka.
Most már volt.
Két nappal később kopogtattak nálam. Ő állt az ajtóban.
– Maga nagy bajba kevert engem.
– Nem – válaszoltam nyugodtan. – Ezt maga intézte el saját magának.
– Beszélhetett volna velem.
– Megtettem – mondtam. – Háromszor.
Erre most először nem akadt válasza. Csak állt ott néhány másodpercig, aztán szó nélkül elment.
A következő hetek meglepően csendesen teltek. Nem hullott le több ázott teazacskó, nem landoltak papírdarabok a növényeim között, és a teraszom végre megint az enyém volt.
Aztán egyik este, amikor hazaértem, egy csomagot találtam az ajtóm előtt.
Benne egy vadonatúj ülőpárna volt, egy hófehér törölköző, egy igazán jó minőségű tea, valamint egy kézzel írt levél.
„A maga türelmét összetévesztettem a gyengeséggel. Sajnálom. Az erkélyemre vettem egy szemetesvödröt is. Ez a tea pedig mostantól nálam marad odafent.”
Elmosolyodtam, aztán nevetnem kellett. Azt hittem, ezzel tényleg lezárult az egész ügy.
Csakhogy nagyjából egy hónap múlva, reggel pontosan 7:04-kor, újra meghallottam azt az ismerős hangot.
Puff.
Megállt bennem az ütő.
A virágcserepem mellett ott hevert egy teafilter. De most egy kis papírdarab volt rákötve.
„Nézzen ki az ajtaja elé.”
Kinyitottam az ajtót. Egy születésnapi ajándék várt rám.
A mellékelt lapon ez állt:
„Arra gondoltam, ma talán elfér egyetlen teafilter az erkélyén. Boldog születésnapot! — Az egykori elviselhetetlen felső szomszéd.”
Hangosan felnevettem.
Fentről ekkor lekiabált:
– CSAK EZ AZ EGY!
És valahogy az az ember, akit korábban a hátam közepére sem kívántam, végül az lett, aki még a születésnapomat is számon tartotta.
Ön mit tett volna a helyemben? Adott volna neki még egy lehetőséget, vagy már jóval korábban panaszt tett volna?