A tízéves kislányom falfehéren meredt a karjaim között pihenő újszülöttre. Néhány másodpercig csak nézte, aztán alig hallható hangon kibökte:
– Anya… ezt a kisbabát nem szabad hazavinnünk.
Értetlenül néztem rá, és megkérdeztem, mire céloz. Ő azonban nem magyarázkodott, csak reszkető ujjal felém nyújtotta a mobilját.
– Ezt meg kell nézned – suttogta.
Amikor rápillantottam a kijelzőre, úgy éreztem, mintha hirtelen megnyílt volna alattam a padló.
A kórházi szobában fertőtlenítő tompa szaga keveredett a babakrém édeskés illatával. A néhány órája született kislányomat tartottam magamhoz ölelve, és próbáltam minden apró részletét magamba vésni: bársonyos bőrét, parányi ujjait, a mellkasának szinte észrevehetetlen, nyugodt emelkedését. Zoltán, a férjem, ott állt mellettünk. Látszott rajta a kimerültség, mégis boldogan mosolygott, miközben újabb és újabb képeket készített, hogy elküldhesse a rokonoknak.
Lilla az ablak közelében ácsorgott. Egy szót sem szólt, csak markolta a telefonját, mintha valami súlyos, rémisztő tárgy lenne. Korábban alig várta, hogy végre megláthassa a kishúgát. Arra számítottam, hogy lelkes lesz, kíváncsi, talán kicsit bizonytalan vagy féltékeny. De arra egyáltalán nem készültem fel, hogy félelmet látok az arcán.
– Anya, kérlek… – lehelte. – Ne vidd haza őt.
A testem megmerevedett.
– Lilla, miről beszélsz?
Az ajkai megremegtek, miközben felém fordította a készülék képernyőjét.
– Csak nézd meg.
Ahogy átvettem tőle a telefont, a szívem egy pillanatra mintha megállt volna. A fotón egy újszülött feküdt rózsaszín takaróba bugyolálva, pontosan olyan kórházi kiságyban, mint amilyen mellettünk is állt. A csuklójára erősített azonosító szalag tisztán látszott.
A felirat rajta ez volt: Nóra Eszter Anita.
Ugyanaz a név. Ugyanaz a születési dátum. Ugyanaz az intézmény.
A lábam elgyengült.
– Ez micsoda? – kérdeztem rekedten.
Lilla szemét könnyek lepték el.
– Láttam, hogy az egyik nővér képeket tett fel a kórházi alkalmazásba. De anya… az a baba nem ő. Az egy másik újszülött. És mindkettő ugyanazzal a névvel szerepel.
Lenéztem a karomban szunnyadó kicsire. Békésen lélegzett, teljesen tudatlanul mindarról, ami körülötte történt. A mellkasomat jéghideg szorítás fogta össze. Két kisbaba. Egy kórház. Egyetlen név.
Zoltán közelebb lépett, láthatóan igyekezett higgadtnak tűnni.
– Biztos csak informatikai hiba – mondta óvatosan. – Valami adminisztrációs elírás vagy keveredés lehet.
A megérzéseim azonban már vészjóslóan tiltakoztak.