A szeme ki volt vörösödve, de a tekintete tisztán, határozottan állta a saját pillantását. Addigra már megszületett benne az elhatározás.
Nem fog könyörögni. Nem fogja bizonygatni az ártatlanságát azoknak, akiknek ennyi év után maguktól is hinniük kellett volna neki. Ha a családnak nevezett emberek tíz esztendő alatt sem tanultak meg bízni benne, akkor az a család nem ér annyit, hogy tovább kapaszkodjon beléjük.
A konyhában Erzsébet már ott ült, mint mindig, maga elé húzott teáscsészével. Úgy nézett fel rá, mintha előre élvezné a következő jelenetet.
– Na, eldöntötted végre, hogy elmész? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Eldöntöttem – felelte Eszter nyugodt hangon. – De Leventét viszem magammal.
Erzsébet gúnyosan felhorkant.
– Vidd csak. Nekem aztán nem hiányzik még egy teher a nyakamba.
Ez a mondat, amelyet a saját unokájáról mondott ki, végleg elvágott Eszterben mindent. Abban a pillanatban megértette, hogy ebben a lakásban soha nem létezett igazi család. Csak annak a látszata volt meg, amelybe ő kapaszkodott, mert félt újra egyedül maradni.
Bement a szobába, és pakolni kezdett. Péter az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy a felesége egymás után hajtogatja be Levente pólóit a táskába.
– Eszter, most komolyan… – motyogta bizonytalanul. – Hová mennél így? Ne csinálj már ostobaságot. Reggel van, beszéljük meg normálisan.
– Nem ostobaságot csinálok, Péter – mondta Eszter anélkül, hogy hátrafordult volna. – Egyszerűen elmegyek oda, ahol nem néznek tolvajnak.
– Meglesz az a pénz! – emelte fel a hangját a férfi. – Anyám biztosan máshová tette, aztán elfelejtette. Tudod, milyen, már idős.
– Majd ha előkerül, beszélhetünk róla – zárta le Eszter hidegen. – Addig pedig ég veled.
Behúzta a táska cipzárját. Csak a saját holmijait és Levente dolgait rakta el. Semmit abból, amit közösen vettek. Egyetlen tárgyat sem akart magával vinni, amely erről az életről, erről a megalázó reggelről és az elmúlt évekről emlékeztette volna.
Levente közben felébredt. Álmosan ült fel az ágyon, apró öklével dörzsölte a szemét.
– Anya, hová megyünk?
Eszter erőt vett magán, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Vendégségbe megyünk, kincsem. Jó emberekhez. Öltözz fel szépen.
A kisfiú arca azonnal felderült. Vendégség! Gyorsan magára kapta a ruháit, a kedvenc kisautóját pedig gondosan a zsebébe csúsztatta. Eszter nézte őt, és hirtelen teljes bizonyossággal tudta: miatta kell egyenes háttal állnia. Ő az, akiért nem törhet össze. Levente volt az igazi családja.
Amikor kiléptek az előszobába, Erzsébet keresztbe font karral várta őket. Az arcán elégedett, szinte diadalmas kifejezés ült. Péter mellette toporgott, zavartan kerülve Eszter tekintetét.
– A kulcsokat hagyd itt – vetette oda az anyósa.
Eszter szó nélkül letette a kulcscsomót a kis szekrényre. Aztán megfogta Levente kezét.
– Gyere, kisfiam.
Lementek a lépcsőházban. Odakint apró, hideg eső szemerkélt, a levegő nyirkos volt és barátságtalan. Eszter felhajtotta Levente kabátjának gallérját, megigazította rajta a kapucnit. A pénztárcájában mindössze körülbelül hatezer forint készpénz lapult. Taxira talán elég lesz az állomásig, és arra is, hogy vegyen valami meleget a gyereknek.
Azt még nem tudta, hová menjenek. Eszébe jutott Mónika, egy régi ismerős, aki évekkel korábban felajánlotta, hogy ha baj van, kaphat nála egy szobát Egerben. Talán hozzá fordulhatna. Vagy keres valami olcsó szállást pár napra, amíg összeszedi magát. Furcsa módon a gondolatai tisztán működtek. Nem esett pánikba. A félelem mintha kivonult volna belőle, és csak a kemény, makacs elszántság maradt a helyén.
Eljutottak a megállóig. Eszter elővette a telefonját, hogy taxit hívjon, ám abban a pillanatban a készülék magától csörögni kezdett. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
– Halló?
– Eszter asszony? – szólalt meg egy női hang, udvariasan, mégis tárgyilagosan.
– Igen, én vagyok.
– Katalin vagyok, a Jogpont közjegyzői irodából telefonálok. Már egy hete próbáljuk elérni önt. Sürgősen be kellene fáradnia hozzánk egy hagyatéki ügyben.
Eszter megtorpant az utca közepén. Az eső kopogott a kapucniján.
– Miféle hagyatéki ügyben? – kérdezte döbbenten. – Biztosan tévedés történt.
– Nem, nincs szó tévedésről – felelte Katalin határozottan. – Elhunyt az ön távolabbi rokona, Margit asszony, édesanyja nagynénje. A végrendeletben önt nevezte meg egyedüli örökösként. Jelentős vagyonról van szó, ezért fontos lenne, hogy mielőbb személyesen is megjelenjen. Ma be tudna jönni?
Eszter ösztönösen bólintott, csak egy pillanattal később jutott eszébe, hogy a nő ezt nem láthatja.
– Igen… igen, be tudok menni. Kérem, diktálja le a címet.
Reszkető kézzel jegyezte fel az adatokat. Margit. Homályosan derengett neki ez a név. Az anyja nagynénje volt, aki valamikor, még a gyermekotthonban, időnként csomagot küldött neki: cukorkát, meleg zoknit, néha egy-egy kedves képeslapot. Ő volt az egyetlen rokon, aki bármilyen módon jelezte, hogy Eszter létezik számára. A kislány akkoriban leveleket írt neki, szépen megköszönte a csomagokat. Aztán egy idő után minden elmaradt, és Eszter azt hitte, ez az utolsó vékony szál is elszakadt.
Most kiderült, hogy Margit mégis emlékezett rá. Nem felejtette el.
– Anya, miért sírsz? – rángatta meg Levente a kabátujját.
– Nem sírok, nyuszikám – törölte le gyorsan a könnyeit Eszter. – Csak az eső. Gyere, most egy nagyon fontos helyre megyünk.
A taxi hamar megérkezett. Amikor beszálltak, Eszter magához húzta Leventét, és egész úton némán, szinte mozdulatlanul bámult ki az ablakon.