— Hová mennél nélkülem? — kérdezte Zoltán, és visszatette a telefont az asztalra.
Nem kiabálta. Nem is kérdezte igazán. Csak mondta, ahogy az ember az időjárást mondja — tényszerűen, unalmasan, pontosan tudva, hogy az eső úgyis esni fog.
Éva akkor negyvenhat éves volt. A konyhaablakból épp a szomszéd kertjét nézte, ahol Baloghné a paradicsomait kötözgette. Arra gondolt: milyen egyszerű lehet az a kert. Milyen egyszerű lehet az az élet.
— Sehová — mondta végül, és visszafordult a tűzhelyhez.
Ez volt a helyes válasz. Ezt tanulta meg tizenöt év alatt.
Júlia mindig azt mondta, hogy az első jel az volt, amikor Éva lemondta a munkáját. Nem Zoltán mondta, hogy mondja le — legalábbis így emlékezett vissza Éva. Csak annyit mondott Zoltán, hogy „nem tudom, ki vigyáz majd a lakásra”, és „nem tudom, miért kell neked feltétlenül dolgoznod, ha én keresek eleget”, és „nem tudom, miért van szükséged pénzre, ha minden megvan”. Három mondat, három különböző héten. Aztán Éva egyszer csak felhívta a könyvelőjét, és azt mondta, hogy nem jön vissza.
Huszonhét éve volt akkor. Kornél három éves volt. Anikó még meg sem született.
— Azt mondtad, szabad vagyok — mondta Évának egyszer Júliának, évekkel később, egy presszóban, ahol a kávé mindig kicsit túl forró volt, de senki nem szólt miatta. — Azt mondtam, és elhittem.
Júlia nem válaszolt. Csak maga elé nézett, és megkavarta a kávéját, bár nem tett bele cukrot.
Tizenöt év. Éva visszaszámolt néha, főzés közben, vagy amikor nem tudott aludni. Tizenöt év, amióta a telefonja nem az övé volt igazán. Tizenöt év, amióta mindig tudta, mikor ér haza Zoltán, mert ha tíz percet késett a vacsora, az este rossz este lett. Tizenöt év, amióta az ismerősei lassan eltűntek — nem drámaian, nem egyetlen nagy jelenetben, hanem úgy, ahogy az ember elhagyja a megszokásait: fokozatosan, észrevétlenül, aztán egyszer csak rájön, hogy már nincs mit elhagyni.
Júlia maradt. Júlia mindig maradt, mert Júlia makacs volt, és mert Zoltán soha nem tudta pontosan, mit mondott Júlia és mit nem — és ez a bizonytalanság megvédte Júliát.
— Nem érted — mondta Éva egyszer Júliának. — Ő nem rossz ember. Csak…
— Csak mi? — kérdezte Júlia csendesen.
Éva nem fejezte be a mondatot. Nem tudta befejezni. Mert Zoltán valóban nem volt rossz ember abban az értelemben, ahogy az ember rossznak képzel valakit — nem kiabált, nem ütött, soha nem szitkozódott. Csak mindig ott volt. Mindig tudott mindent. Mindig volt egy mondata, ami pontosan a megfelelő helyen talált.
„Azt hittem, jobban ismersz magadat.”
„Nem tudtam, hogy ilyen vagy.”
„Persze, csinálj, amit akarsz. Csak aztán ne csodálkozz.”
Ezek a mondatok nem hagynak nyomot. Ezt tudta Éva. Ezért volt olyan nehéz elmondani Júliának, ezért volt olyan nehéz elmondani bárki másnak. Mert ha elmondta, a másik csak annyit mondott: „Hát, ez nem is olyan nagy dolog.” És igaza volt. Nem volt nagy dolog. Csak minden nap ott volt.
Anikó tizenkét éves volt, amikor Éva először megpróbálta visszaszerezni a telefonját.
Nem vett új telefont, nem cserélt számot — csak annyit tett, hogy beállított egy jelszót. Négy szám. Az anyja születésnapja.
Zoltán másnap reggel tette le a kávéscsészét az asztalra, és azt mondta: