— Mi ez?
— Jelszó — mondta Éva, és nem nézett fel a reggeli újságból, amit olvasott.
— Miért?
— Mert akartam.
Csend volt. Hosszú csend, ami alatt Éva érezte, hogy a gyomra összeszorul, de nem nézett fel.
— Valami titkolnivalód van? — kérdezte Zoltán végül.
— Nincs.
— Akkor miért kell jelszó?
— Mert ez az én telefonom.
Zoltán nem válaszolt. Felállt, elvitte a csészéjét, kiment a szobából. Éva ott ült az újsággal, amit már nem olvasott, és várta, hogy mi lesz. Semmi nem lett. Aznap este Zoltán hozta a vacsorát, kedves volt, megkérdezte, hogy volt a napja. Két nappal később Éva megtalálta a telefonját a konyhapulton — a képernyőn látszott, hogy valaki megpróbált belépni. Háromszor.
A jelszót nem kérdezte meg. Nem kellett. Éva négy nap múlva maga törölte.
„Mert nem akartam veszekedni” — mondta volna, ha valaki megkérdezi. De senki nem kérdezte.
Kornél huszonnyolc éves volt, amikor elvette Dórát. Éva a lagzin háromszor sírta el magát — egyszer az esküvői menetnél, egyszer a köszöntőnél, egyszer amikor hazafelé ültek a kocsiban és Zoltán azt mondta: „Na, most már nem kell annyit főzni.” Kornél elköltözött Győrbe. Évente háromszor jöttek haza, karácsonyra, húsvétra, nyáron egyszer. Éva mindig három nappal előre kezdte el az előkészületeket, és Zoltán mindig talált valamit, ami nem volt rendben.
Anikó más volt. Anikó mindig más volt.
Anikó huszonhat éves volt, amikor felhívta az anyját, és azt mondta:
— Anya, elváltam.
Éva a hálószobában volt. Zoltán a nappaliban ült, a tévé szólt.
— Tudom — mondta Éva halkan.
— Nem tudod. Ma volt a bírósági tárgyalás. Jogerős. — Anikó hangja nem reszketett, de Éva hallotta benne, ami nem volt szavakban. — Anya, nem tudok hova menni. Felmondták az albérletemet, mert Bence nem fizette a felét, és én… nem tudom, hova menjek.
Éva nem gondolkodott sokáig.
— Hazajössz — mondta.
— Zoltán…
— Hazajössz — ismételte Éva.
Csend volt a vonalban. Aztán Anikó azt mondta:
— Oké.
Zoltán az ajtóból hallotta a hívás végét. Éva nem tudta, mióta állt ott.
— Mit mondtál neki? — kérdezte.
— Hogy jöjjön haza.
— Ide?
— Igen.
Zoltán nem mondott semmit. Visszament a nappaliba. A tévé tovább szólt.
Anikó két nappal később érkezett, egy nagy bőrönddel és egy kisebb táskával, amiben a macskája volt — egy öreg, narancssárga kandúr, aki a neve szerint Brúnó volt, és aki azonnal bebújt az ágy alá és ott maradt két napig.
— Hát, megérkezett — mondta Zoltán, amikor Anikó belépett.
— Szia, apa — mondta Anikó, és letette a bőröndöt.
Zoltán nem felelt. Bement a konyhába.
Az első hét még elment. Éva főzött, Anikó segített, Brúnó előjött az ágy alól és elkezdett a nappaliban ülni, mint aki mindig is ott ült. Zoltán hallgatott. Ez volt a rosszabb jel — Éva tudta, hogy a csend nem béke nála, hanem gyűjtés. Gyűjti a mondanivalót, rendezi a sorokat, megkeresi a pontot, ahol a legjobban talál.
A pont tizennégy nap múlva jött.
Szombat reggel volt. Éva reggelit csinált — tojást, pirítóst, a tejeskávét Anikónak, a feketét Zoltánnak. Anikó még aludt. Zoltán az asztalnál ült, és amikor Éva letette elé a csészét, azt mondta: