— Nem vagy te zsugori, Ildikó.
Ez volt Lilla szokásos mondata. Ahogy a cipőjét sem vette le az előszobában, ahogy a hűtőt sem kérdezte meg, mielőtt kinyitotta — ez a mondat is csak arra volt jó, hogy ne kelljen kérni. Ha nem kérsz, nem is lehet nemet mondani.
Ildikó negyvenkilenc éves volt, és az utóbbi két évben megtanulta, hogy a saját konyhájában is lehet idegennek érezni magát.
Azon a szerdán délután jött haza a kórházból. Három napig volt bent — rutinvizsgálat, mondták, de a „rutin” szó nem sokat segített, amikor az ember egyedül feküdt egy fehér ágyon és hallgatta a folyosó zaját. Ákos kint volt munkán. A ház csendes volt, amikor belépett, és ez jólesett. Lerakta a táskáját, levette a kabátját, és bement a kamrába, mert tudta, hogy ott vannak.
Huszonhárom üveg.
Három héttel ezelőtt számolta meg, amikor az utolsót is lezárta. Huszonhárom üveg szederlekvár, anyja dácsájáról szedett bogyókból. Anyja két éve halt meg, a dácsa azóta is ott állt, senki sem nyúlt hozzá — csak Ildikó ment ki minden évben, és szedett, amennyit tudott. Nem a lekvárért. Azért, mert a bogyók szedése közben még hallotta anyja hangját: *lassan, Ildikó, ne siess, a szeder nem szalad el.*
A kamra polcai üresek voltak.
Nem szinte üresek. Nem majdnem üresek. Üresek. A sorok, ahol a huszonhárom üveg állt, most csak port mutattak — és a por is olyan volt, mintha valaki sietett volna, mert az üvegek körvonalai még ott voltak, kerek foltok a polcon, mint lenyomatok.
Ildikó állt és nézte.
A gyomra nem szorult össze. A keze nem remegett. Csak állt, és valami lassan, nagyon lassan elindult benne — nem düh, nem sírás, hanem valami, aminek nem volt neve, de nehéz volt, mint egy kő.
— Na, ez most szép — gondolta. — Ez most tényleg szép.
Visszament a konyhába, kivette a telefonját, és lefotózta a polcokat. Dátummal. Aztán még egyszer, közelről, ahol a por körvonalai látszottak.
Aztán leült a konyhaasztalhoz, és várt.
Ákos este hatkor jött haza. Meglátta az arcát, és megállt az ajtóban.
— Mi történt? Rosszul vagy? A kórházban—