— Lilla elvitte a lekvárokat — mondta Ildikó. Csendesen, tényszerűen.
Ákos levette a kabátját. Akasztóra tette. Fordult vissza.
— Mindet?
— Mindet.
— Biztos csak néhányat vitt el, és—
— Huszonhárom üveg volt — mondta Ildikó. — Most nulla van. Lefotóztam.
Ákos a hűtőhöz ment, kinyitotta, belebámult, mintha ott lenne a válasz. Aztán becsukta.
— Ő a nővéred, Ildikó. Ne légy már ilyen szűkmarkú. Biztos szüksége volt rá, a gyerekek—
— A gyerekek — ismételte Ildikó.
— Igen, a gyerekek. Két kisgyerek, te meg itt—
— Anyám dácsájáról szedtem azt a szedret — mondta Ildikó. Még mindig csendesen. — Anyám halott. A dácsa az egyetlen hely, ahol még… — Elhallgatott. — Mindegy.
— Ildikó—
— Fáradt vagyok — mondta. — Három napig voltam kórházban. Lefekszem.
Felállt, és kiment a szobából.
Ákos utána szólt valamit, de ő már nem hallgatta.
Volt egy füzet a fiókban. Kockás, kék borítójú, amilyeneket az iskolában árulnak. Ildikó két évvel ezelőtt kezdte el, egy olyan este után, amikor Lilla elvitte az utolsó két kiló lisztet, és Ildikónak másnap reggel sütnie kellett volna. Nem mondta el senkinek. Csak kinyitott egy füzetet, és felírta: *2022. március 14. — 2 kg liszt.*
Aztán folytatta.
Nem minden nap, de rendszeresen. Dátum, tétel, mennyiség. Néha egy rövid megjegyzés: *Lilla hozta a gyerekeket ebédre, nem szólt előre. Elfogyott a csirkemell, amit vacsorára szántam.* Vagy: *Megint kinyitotta a kamrát, mielőtt levetette volna a cipőjét. Ákos nevetett.*
Két év. Tizenhét oldal.
Ildikó kivette a füzetet a fiókból, és leült az ágyra. Végiglapozta. A saját kézírása, apró és egyenletes, ahogy anyja tanította. Dátumok és tételek, tételek és dátumok.
Egy kiló vaj. Fél üveg méz. Három doboz paradicsomlé. Egy egész sonka, amit karácsonyra tett el. A befőttek, amiket nyáron csinált. A kávé, amit a barátnőjétől kapott ajándékba. A csokoládé, amit Ákos a névnapjára vett neki, és amit Lilla a gyerekeknek adott, mert *ők is szeretik a csokoládét, ugye.*
Tizenhét oldal.
Ildikó visszatette a füzetet a fiókba, lefeküdt, és a plafonra bámult.