— Te egyedül vagy, anyám. Minek neked ennyi?
Csilla nem válaszolt azonnal. Csak állt a pince lépcsőjén, és nézte a lányát.
Negyvenegy éve volt annak, hogy Erzsébet megszületett. Csilla emlékezett a súlyára — három kiló nyolcvan, és olyan hangosan sírt, hogy az egész szülészeti osztály hallotta. Most ott állt előtte ez az asszony, harminckilenc évesen, és azt mondta: minek neked ennyi.
Csilla hatvanegy éves volt. Három éve özvegy. A pincéje tele volt — vagy legalábbis tele kellett volna lennie. Október volt, és az első fagy már megcsípte a kert szélét.
De a polcok üresek voltak.
Csilla visszament a konyhába. Leült. Nem szólt semmit.
Az asztalon ott volt Zoltán fényképe — a keretben, ahol mindig is volt, a konyhaablak mellett. Negyvenhárom évet éltek együtt. Zoltán három éve halt meg, márciusban, amikor a hó már olvadt, de a reggeli fagyok még visszajártak. Csilla azóta egyedül lakott a házban.
Erzsébet már ment is kifelé. A cipője kopogott a kőpadlón.
— Majd legközelebb szólok, ha jövök — mondta a küszöbről, és becsukta maga mögött az ajtót.
Csilla ott ült az asztal mellett, és nézte Zoltán arcát a képen.
„Na — gondolta. — Na, ez most szép.”
Az egész úgy kezdődött, hogy Erzsébet elvált az első férjétől, és újraházasodott. A második férj neve Bence volt, a Bence anyja pedig Veronika néni — egy hatvanöt éves asszony, aki egyedül élt a városban, és akinek, ahogy Erzsébet mondta, „nagyon nehéz a helyzete.”
— Csak egyszer hozom el, anyám — mondta Erzsébet két évvel ezelőtt, egy szeptemberi délután. — Csak megmutatom neki a kertet. Szereti a természetet.
Csilla akkor még bólintott. Miért ne? Egy látogatás, egy csésze tea, semmi különös.
Veronika néni megérkezett. Megnézte a kertet. Megdicsérte az almafát.
— Gyönyörű fa — mondta, és a kezét a kéregre tette. — Régi?
— Zoltán ültette — mondta Csilla. — Az esküvőnk évében.
Veronika néni bólintott, mintha ez egy közönséges tény lenne. Aztán bementek, Erzsébet teát főzött, és mielőtt elmentek, Csilla látta, hogy a lánya levesz a polcról két üveg lekvárt.
— Ezt elviszem Veronikának — mondta Erzsébet. — Úgyis sok van.