Csilla kinyitotta a száját.
Aztán becsukta.
Sok van. Igen. Sok volt. Csilla egész nyáron főzött — ahogy mindig is főzött, ahogy az anyja főzött, ahogy a nagyanyja főzött. A pince az ő munkája volt, az ő ideje, az ő kezének nyoma minden üvegen.
De Erzsébet már ment is, a két üveg lekvár a táskájában.
Csilla visszament a konyhába, és elkezdte mosogatni a teáscsészéket.
Utána még sokszor jött Veronika néni. Nem minden héten, de elég sűrűn. Mindig Erzsébettel együtt, mindig délután, mindig „csak egy pillanatra.” Csilla megtanulta, hogy a látogatások végén Erzsébet lemegy a pincébe, és hoz fel valamit. Befőttet, lekvárt, savanyúságot, szárított gombát. Egyszer egy egész sor paradicsomszószt.
— Erzsébet — mondta Csilla egyszer, februárban, amikor a lánya éppen egy üveg meggylekvárt csomagolt a táskájába. — Azt kértem, hogy előbb szólj.
— Anyám, ne csináljunk ebből ügyet — mondta Erzsébet. — Veronikának nincs kertje. Neked meg úgyis több van, mint amennyit meg tudsz enni.
— Ez nem arról szól, hogy mennyi van.
— Hanem miről?
Csilla nézte a lányát. Erzsébet visszanézett rá — türelmetlenül, ahogy egy gyerek néz, aki már tudja a választ, és csak arra vár, hogy az anyja is rájöjjön.
— Arról szól — mondta Csilla lassan —, hogy ez az én pincém. Az én munkám. És én döntöm el, mit adok oda, és kinek.
— Jó, jó — mondta Erzsébet, és legyintett. — Legközelebb szólok.
Nem szólt.
Csilla tudta, hogy nem fog szólni. De nem zárta le a pincét. Nem cserélte le a zárat. Azt gondolta: majd megoldódik. Majd Erzsébet megérti. Majd Veronika néni abbahagyja a látogatásokat, vagy legalább ritkábban jön.
Zoltán nem volt ott, hogy megkérdezze. Zoltán nem volt ott, hogy azt mondja: Csilla, csináld meg. Vagy: Csilla, hagyd, nem érdemes. Zoltán nem volt sehol, csak a képen, a konyhaablak mellett.
Csilla néha este leült az asztal mellé, és csak nézte a képet.
„Mit csináljak?” — gondolta. Nem hangosan. Csak úgy, belül.
A kép nem válaszolt. Persze hogy nem válaszolt.
Tavasz lett, aztán nyár. Csilla kiment a kertbe, és nézte az almafát. A fa virágzott — fehér virágok, rengeteg, ahogy minden évben. Zoltán ültette ezt a fát. Huszonhárom éves volt, Csilla huszonegy. Az esküvő után egy héttel ásták el a csemetét a kert sarkában, és Zoltán azt mondta: addigra, amíg ez a fa terem, mi is termünk.