– Hová tűnt a felvágott? Megkértelek, hogy hagyjatok belőle reggelre!
Márk hangja végigsöpört a szűk előszobán, visszaverődött a falitükörről, majd elhalt a hálószoba irányában. Katalin a fürdőben állt a mosógép mellett, kezében még nedves inggel. Csak mély levegőt vett, és gondosan kisimította az anyagot, mintha a gyűrődésekkel együtt a bosszúságát is ki akarná egyenesíteni.
– Apa, ti egyáltalán szoktatok bevásárolni? – zúgolódott tovább a mostohafia, miközben a hűtő polcait csapkodta. – Itt csak savanyú káposzta meg valami lekvár árválkodik. Nórával konkrétan nincs mit ennünk!
Az előszobában felhangzott Gábor lassú, nehéz lépteinek zaja. Mindig igyekezett elsimítani a feszültségeket, különösen, ha az egyetlen fiáról volt szó.
– Márk, ne kiabálj már kora reggel – próbált békítő hangot megütni. – Katalin tegnap későn ért haza, nem jutott el a boltba. Mindjárt elugrom kenyérért meg virsliért. Nóra még alszik?
– Persze, hogy alszik. Csak délután kezd a kávézóban – morogta Márk, majd nagy csattanással bevágta a hűtő ajtaját. – Csak szólni kellett volna, hogy üres a lakás. Rendeltünk volna valamit este. Így meg éhesen mehetek dolgozni.
Katalin felakasztotta az utolsó inget a szárítóra, megtörölte a kezét, és kilépett a fürdőből. A konyhában az elmúlt három hónap megszokott rendetlensége fogadta. Az asztalon két mosatlan bögre állt, aljukon beszáradt kávényomokkal, mellettük morzsás tányér és egy vajjal összekent kés hevert. A mosogatóban tornyosult a tegnap éjjeli vacsora maradéka. A serpenyő, amelyben előző este gondosan félretette a húsos párolt krumplit, most üresen, enyhén odaégett aljjal meredt rá. Az étel elfogyott. A mosogatás elmaradt.
Szó nélkül megnyitotta a csapot, és a szivacsért nyúlt. Gábor zavartan toporgott mögötte, régi papucsában ide-oda billentve a testsúlyát.
– Kati, hagyd csak, majd én elmosogatok – kezdte. – A boltba is leugrom. Neked ma jelentést kell leadnod, inkább készülődj nyugodtan.
– Majd én megoldom – felelte Katalin egyenletes, szinte érzelemmentes hangon, miközben a rászáradt zsírt súrolta. – Ha te állsz neki, elkésel a műhelyből. És mondd meg Márknak, hogy a felvágottat ők ették meg éjfélkor. Hallottam, ahogy teáztak és tévét néztek.
Gábor a fiára pillantott, aki épp a cipőjét húzta az előszobában.
– Márk, tényleg ti fejeztétek be tegnap este.
– Két szeletet vettünk csak! – csattant fel a fiú. – Volt ott egy egész rúd. Mindegy, indulok. Apa, dobj át ötszáz forintot a kártyámra, eszem valamit a menzán. Fizetésig még egy hét.
Gábor szó nélkül elővette a telefonját, és utalt. Az ajtó becsapódott, a lakásra csend borult, amelyet csak a folyó víz zúgása tört meg.
Katalin a habot figyelte, ahogy eltűnik a lefolyóban, és érezte, hogy odabent egy hideg, feszes spirál egyre szorosabbra húzódik. Pontosan három hónappal ezelőtt kezdett el feszülni benne ez az érzés, azon az estén, amikor Gábor bűnbánó arccal leült vele a konyhában beszélni.
Akkor költözött össze Márk Nórával. Kivettek egy apró szobát a város szélén, nagy tervekkel az önálló életről. Ám a tulajdonos váratlanul eladta a lakást, és a fiatalok egy héttel karácsony előtt fedél nélkül maradtak. Új kaucióra nem volt pénzük.
Gábor könyörgött, hogy ideiglenesen fogadják be őket. A lakás Katalin tulajdona volt: még a házasságuk előtt vásárolta, minden megtakarítását beletéve, a nagymamája vidéki házának árával és egy komoly hitellel kiegészítve, amelyet hosszú évekig törlesztett. Ez a tágas, háromszobás otthon jelentette számára a biztonságot, azt a helyet, ahol minden a saját rendje szerint működött.
– Csak egy hónap, legfeljebb kettő – győzködte akkor Gábor. – Összeszedik a pénzt, és mennek. Márk szorgalmas, Nóra is dolgozik. Nem lesznek útban. Üresen áll a kisszoba, hadd maradjanak. Nem küldhetjük őket az utcára.
Katalin nem volt harcias természet. Sajnálta őket, és végül beadta a derekát. A férje fia – segíteni kell.
Az első hetekben valóban igyekeztek. Csendesek voltak, Nóra kétszer fel is mosta a folyosót, Márk pedig kérés nélkül levitte a szemetet. A hála azonban hamar megszokássá alakult.
Lassan átalakult a lakás légköre. A fürdőszoba polcait ellepték Nóra flakonjai, tégelyei, arcpakolásai; Katalin visszafogott kis krémje a mosdókagyló szélére szorult. Az előszobában szétszórt cipők hevertek. De az igazi változás a konyhában és a pénztárcájukban mutatkozott meg.
Katalin vezető könyvelőként dolgozott – felelősségteljes, nagy koncentrációt kívánó munkakör, megfelelő fizetéssel. Gábor autószerelő volt, kevesebbet keresett, de stabilan. Ketten kényelmesen éltek, félretettek a nyári szabadságra, minőségi alapanyagokat vásároltak.
A fiatalok beköltözése után az élelmiszerre fordított összeg az egekbe szökött. Márknak és Nórának jó étvágya volt, ám a közös kasszába egyetlen forintot sem tettek.
Katalin eszébe jutott a múlt heti beszélgetés. Megvárta, míg a fiatalok moziba mennek, majd az asztalra tette a blokkokat, és megnyitotta a banki alkalmazást a rezsiszámlákkal.
– Nézd meg ezeket – mondta akkor fáradtan. – A vízdíj a háromszorosára nőtt. Nóra minden nap egyórás fürdőt vesz. Éjszakáig ég náluk a villany. De a legdurvább az étel. Kétnaponta több ezer forintot hagyok a boltban. Mindent megesznek, amit találnak. Tegnap vettem egy kiló marhahúst, hogy ma este szeletet süssek. Hazaérek – nincs hús. Nóra kitalálta, hogy ananásszal megsüti egy internetes recept alapján. A végeredmény rágós lett, alig ette meg valaki, a sütőt meg egy órán át súrolhattam utána.
Gábor akkor felsóhajtott, és megsimította a kezét.
– Fiatalok még, tanulják az életet. Márk a telefonjavító műhelyben alig keres valamit, Nóra meg egyetemista. Hogy kérjek tőlük pénzt? A saját fiamról van szó. Tarts ki még egy kicsit, hamarosan elköltöznek.
Csakhogy semmi jel nem utalt költözésre. Katalin látta, hogy Nóra rendszeresen új ruhákkal tér haza, büszkén mutogatja a frissen vásárolt táskáit és drága sminkjeit. Márk új videokártyát szerelt a számítógépébe. A saját szórakozásukra volt keretük. Arra azonban, hogy beszálljanak a közös kiadásokba, már nem jutott. És Katalinban a feszültség napról napra csak erősödött, ahogy egy újabb nehéz este felé közeledett.