— Nóra, azonnal nyisd ki! Teljesen elment az eszed? Miért nem fordul el a kulcsom? Mit cseréltél ki odabent? — úgy dörömbölt az ajtón, mintha kommandós bevetésre készülne.
A folyosón álltam mezítláb, a vállamat a falnak vetve, és a kémlelőnyíláson át figyeltem. A túloldalon Gábor már szinte fortyogott: a nyaka vörös volt az indulattól, a szája idegesen rángott, kezében csörgött a kulcscsomó. A fejem zúgott az ügyeleten töltött huszonnégy óra után, a halántékom lüktetett, a szemem alatt húzódó fájdalom olyan volt, mintha homokot szórtak volna bele. A türelmem még korábban, délután fogyott el, amikor hazaérve a saját ágyneműs szekrényemben idegen rend fogadott: az anyósa köntöse gondosan összehajtva, papucs a polcon, egy zacskó befőtt az alsó sarokban. A konyhaasztalon pedig egy többoldalas üzenet. Pontokba szedve. Mivel kell súrolni a mosogatót. Miért tilos „az a szúrós szagú vegyszer”. Hogyan illik összehajtani a törölközőket. Az egyik sor különösen szíven ütött: „Nóra, ne hagyd a bögréket a mosogatóban, az rendezetlenséget sugall.”
Nem dühöt éreztem. Inkább valami hideg felismerést: észrevétlenül kiszorítottak a saját lakásomból. Nem volt csata, nem volt vita. Egyszerűen csak megérkezett valaki, és kitette a táblát: ezentúl itt Mária rendje az irányadó.
Elfordítottam a zárat, és ajtót nyitottam.
Gábor szinte berontott, vállával majdnem félrelökött.
— Te teljesen meghibbantál? — üvöltötte már a küszöbről. — Húsz perce itt szenvedek, mint valami idióta! Miért nem vetted fel a telefont? És mi ez az új zár?
— Szerelőt hívtam, és kicseréltettem a betétet — feleltem higgadtan. — Így édesanyád nem tud csak úgy bejárkálni, amikor kedve tartja.
Úgy nézett rám, mintha közöltem volna, hogy eladtam a lakást és kecsketenyésztésbe kezdek.
— Az anyám miatt? Zárat cserélsz az anyám miatt? Nóra, komolyan?
— Igen, miatta. Hozzám jár be. Az én lakásomba. Akkor is, amikor nem vagyok itthon. És úgy rendezkedik, mintha én csak albérlő lennék rossz szokásokkal.
— Már megint túlreagálod — legyintett, és a dzsekijét a puffra dobta. — Bejött, kitakarított, hozott egy kis kaját. Hol itt a világvége?
— Világvége? Soroljam? Átválogatta a fehérneműs fiókomat. Kidobta a joghurtjaimat, mert szerinte „műanyag az egész”. A papírjaimat átrakta egy másik mappába, mert neki úgy praktikusabb. A gyógyszereimet átpakolta. Leszedte a hűtőről a mágneseket, mert „nem kollégiumi szoba”. És még útmutatót is hagyott, hogyan tisztítsam a saját mosogatómat. Ez szerinted rendben van?
— Ezek apróságok. Segíteni akar.
— Nem segítség az, ha valaki átlépi a határt.
— Mindig mindent felnagyítasz — vágott közbe. — Anyám csak azt szeretné, ha rend lenne. A te beosztásoddal itt, bocsánat, nem éppen mintalakás.
— És a te beosztásod? Az miért nem számít? Hatkor végzel. Aztán? Telefon, kanapé, videók mások felújításáról, és két óra panaszkodás, mennyire kifáradtál.
Egy lépéssel közelebb jött.
— Vedd vissza a hangnemet.
— Milyen hangnemet vársz? Hálásat? Mondjam azt, hogy köszönöm, Gábor, amiért amíg én éjszakázom, te megszervezted nekem az állandó anyai ellenőrzést?
— Ne csinálj már drámát. Anyám nem idegen.
— Neked nem. Nekem igen. A férjem rokona, rendben. De nem jogosult arra, hogy a saját kulcsával nyissa az ajtómat, és eldöntse, milyen levegőt szívhatok vagy hogyan hajtsam össze a bugyimat.
Gábor felnevetett, gúnyosan.
— Hihetetlen, micsoda tragédiák. Átrendezték a fehérneműdet, felmostak helyetted. Szegény kislány.
— Ebből elég — feleltem csendesen.
— Nekem meg elég a cirkuszból! — csattant fel. — Azonnal adsz egy új kulcsot. Csináltatok másolatot, és kész.
— Nem.
— Tessék?
— Nem lesz másolat. Az édesanyád csak akkor jön ide, amikor én is itthon vagyok, és amikor én hívom.
— Hallod te magad? — tárta szét a karját. — Család vagyunk! A családban nincs „az én területem”, meg határvonalak! Anyám egész életében segített, te meg most ellenséget faragsz belőle.
— Épp a családban kellenek a határok — mondtam halkan. — Különben nem család, hanem átjáróház, jegyzőkönyvvel.
— Hálátlan vagy. Komolyan. Más nő örülne az ilyen segítségnek.
— Más férfi pedig nem pakolná rá az összes házimunkát az anyjára és a feleségére egyszerre.
Összeszűkült a szeme.
— Tehát most én vagyok a rosszfiú?
— Nem rosszfiú. Kényelmes. Neked így jó. A rezsit én fizetem, az autód hitelének egy része az én fizetésemből megy, huszonnégy órázom, bevásárolok. Mária hoz fazekat, inget, zöldséget, néha fel is mos. És te ebben a háromszögben micsoda? A gravitációs középpont?
— Dolgozom, ha elfelejtetted volna!
— Gratulálok. Csak én is dolgozom. Csak épp nem hatig, hanem huszonnégy órás váltásokban.