— …hanem nálad a munkaidő lejártával kezdődik a pihenés, nálam pedig akkor indul a második műszak itthon. És ha azt nem teljesítem kifogástalanul, azonnal megérkezik az ellenőr egy dobozzal meg egy cetlivel a kezében.
— Anyám legalább tesz valamit — vágott vissza Gábor. — Te meg most úgy viselkedsz, mint egy hisztis kamasz.
— Te pedig úgy, mint egy harminckét éves kisfiú, aki nem érti, miért vették el tőle a hűtő kulcsát.
Már lendült a szája, hogy üvöltsön, amikor a bejárati ajtó — amit persze nem csukott be rendesen — halkan megnyikordult. A küszöbön Mária állt. Az egyik kezében egy szupermarketes nejlonszatyor, a másikban egy műanyag ételes doboz, amelyből párolt marhahús, babérlevél és pirított hagyma illata áradt.
Gyors, gyakorlott pillantással mért fel bennünket, mint egy könyvelő, aki zárás előtt átfutja a kasszát.
— Mi ez az ordibálás az egész lépcsőházban? — kérdezte száraz hangon. — Lent is hallani. Még valaki rendőrt hív, aztán magyarázkodhattok. Gábor, vedd már el a szatyrot, leszakad a karom.
Gábor arca egy pillanat alatt átalakult. Ez mindig dühített: velem úgy beszélt, mint egy kocsmai rakodómunkás, az anyja előtt pedig mintaszerű, meggyötört fiúvá változott.
— Anya, el sem hiszed, mit művelt — kezdte sértett éllel. — Lecserélte a zárat. Nem tudtam bejönni. És azt mondja, te sem jöhetsz többet. Ez normális?
Mária rám emelte a tekintetét.
— Nóra, ez igaz?
Ránéztem, és nem is haragot éreztem, inkább valami fáradt tisztánlátást. Mint egy átvirrasztott éjszaka után, amikor már nincs remegés, csak csupasz valóság.
— Igaz — feleltem. — És mondok még valamit. Gábor, pakolj össze és menj el. Anyukádat is vidd magaddal. Ennek vége. Én ebben tovább nem élek.
Úgy fordult felém, mintha leforráztam volna.
— Te megőrültél?
— Nem. Csak végre kimondom. Szabad vagy. A cuccaiddal együtt. Ma.
— Anya, hallod? Kirak a lakásból!
— Az én lakásomból — pontosítottam higgadtan. — Még a házasság előtt vettem. Ide nem vagy bejelentve. És elegem van abból, hogy te a kanapén heverészol, anyukád pedig ellenőrzéseket tart.
— Teljesen elment az eszed! — mutatott rám. — Anya, szólj már rá! Kezd elszállni vele a ló!
Mária letette a dobozt az előszobaszekrényre, lassan levette a táskáját a válláról. Nem kapkodott. Arra számítottam, hogy jön a szokásos lecke a női bölcsességről, a férfiak igényeiről, a hálátlanságról, meg hogy ő csak segíteni akart. Gábor arcán is ez a várakozás ült.
De nem rám nézett. A fiára.
— Szóljak? — ismételte. — Rendben. Nórának igaza van.
Olyan csend lett, hogy a felső szomszéd fürdőszobájából lehulló vízcseppek hangját is hallani lehetett.
— Tessék? — kérdezte Gábor.
— Azt mondtam, igaza van. Kezdj csomagolni.
— Anya, tudod te, mit beszélsz?
— Pontosan. Talán először évek óta nem mentegetlek.
Gábor zavartan pislogott.
— Mentegetsz? Engem?
— Kit mást? Azt hiszed, nem látom, mivé lett ez az egész? Másfél éve járok át a város másik végéből. Vonatról buszra, buszról gyalog. Cipelem a fazekakat, a vasalt ingeket, a zöldséget. Nem azért, mert Nóra képtelen lenne rá. Hanem mert a fiam, egy egészséges, felnőtt férfi, nem tud magának levest főzni, és a koszos zoknit sem dobja be a mosásba.
— Most túlzol.
— Nem. Csak nevén nevezem a dolgokat. Kétnaponta hívsz: „Anya, mit egyek? Anya, nem ugranál át? Nóra ügyeletes, üres a hűtő.” Üres? Tele van étellel. Csak elő kell venni, megmelegíteni, aztán elmosni a tányért. De ez már túl nagy teher egy férfinak, igaz?
Gábor idegesen felnevetett.
— Szuper. Most összefogtatok ellenem?
— Ne játszd az áldozatot — mondtam csendesen. — Túl kényelmes életed van ahhoz.
— Kényelmes? Én dolgozom, és otthon két nő csesztet!
— Dolgozol? — emelte meg a szemöldökét Mária. — Hatkor hazaérsz. Hétkor már fekszel. Nyolckor: „Anya, mi lesz vacsora?” Kilenc: „Nóra, hol a tiszta pólóm?” A szád gyorsabban jár, mint a kezed.
Arca elvörösödött.
— Anya, ezt előre megbeszéltétek?
— Ugyan ki egyeztetne veled? — legyintett fáradtan. — Tegnap értettem meg végleg, hogy nem segítek a családnak, hanem kinevelek egy második példányt az apádból. Egy kényelmes férfit, aki körül sürögnek a nők, és azt hiszi, ez a szeretet.
Gábor hátrált egy lépést.
— Apát ne keverd ide.
— Miért ne? Mert kellemetlen? Nekem is az. Én… negyven évet éltem le egy olyan ember mellett, aki azt hitte, a tányér magától vándorol a mosogatóba, a leves pedig magától kerül az asztalra. Azt gondoltam, a fiamat majd másként nevelem. És most itt állunk.