— Negyven évet éltem le egy férfi mellett, aki meg volt győződve róla, hogy a koszos tányér magától sétál el a mosogatóig, az ebéd pedig valami csoda folytán elkészül. Azt hittem, legalább a fiamat más szemléletben nevelem fel. És mi lett a vége? Ugyanazt rontottam el. Mindig megsajnáltam, mindig kisegítettem, mindig találtam rá mentséget, hogy „szegény gyerek fáradt”. A gyerek harminckét éves, és még mindig az anyját hívja fel, ha nem ízlik neki a vacsora.
Néztem őt, és éreztem, ahogy bennem valami a helyére kattan. Nem megbocsátás volt. Nem is közeledés. Inkább felismerés. Két nő áll egymással szemben ugyanabban a konyhában, közöttük pedig egy felnőtt férfi, aki olyan meggyőzően adta elő a tehetetlent, hogy mindketten alkalmazkodtunk hozzá.
— És ez még nem minden — fordult Mária Gábor felé. — Ha már ma az igazság napja van, mondjuk ki a végét is. Mondd el Nórának, hova lett az a negyvenezer forint, amit februárban utalt át neked a biztosításra.
Ránéztem.
— Az mit jelent, hogy hova lett?
Megvonta a vállát.
— Anya, ez nem rád tartozik.
— Dehogynem. Amikor a fazekaidról van szó, akkor rám tartozik, mi? De amikor pénzt tüntetsz el, akkor már nem? Beszélj.
— Gábor? — kérdeztem halkan. — Miről beszél?
Csak egy pillanatra torpant meg. Egyetlen másodperc volt, de elég.
— Majd elmondom később.
— Nem. Most.
Mária keserűen felhorkant.
— Később. Persze. Nekem is „később” magyarázta meg, miért hívogatják a behajtók. És hogy miért kért tőlem tavaly nyáron százhúszezer forintot váltócsere ürügyén. Semmilyen váltó nem volt, Nóra. Egy régi gyorskölcsönt tömött be, meg valami fogadós oldalon felhalmozott tartozást.
Először fel sem fogtam. A szavak ott lebegtek a levegőben, de a jelentésük késve érkezett meg.
— Te… játszottál? — kérdeztem végül.
Legyintett.
— Ugyan már. Nem nagy ügy. Párszor rákattintottam, aztán elszaladt kicsit, de rendeztem. Lezártuk.
— „Elszaladt”? — keserű nevetés tört ki belőlem, idegenül csengett a saját hangom. — Szép kifejezés. Neked csak elszaladt, én meg hónapról hónapra néztem, hova tűnik a pénz, miközben nem keresel rosszul. Hazudtál a biztosításról?
— Vissza akartam adni.
— Mikor? Amikor anya megint hoz egy fazék levest és még zsebpénzt is?
— Ne csináljatok belőlem szörnyeteget! — csattant fel. — Nem ittam el, nem nőkre költöttem! Csak belekeveredtem. Előfordul.
— Tizenéveseknél — jegyezte meg Mária hűvösen. — Felnőtt embernél ezt hazugságnak hívják.
— Köszönöm, anya. Igazán támogató vagy.
— Évtizedekig támogattalak. Talán túlságosan is. Így lehet valaki harminckét évesen fék nélküli.
A tekintete ide-oda cikázott köztünk, mintha még keresné a rést, ahol kibújhat. Nem talált.
— Szóval így állunk? — sziszegte. — Két hősnő egy fronton. Az egyik zárat cserél, a másik feljelenti a fiát. Rendben. Elmegyek. De ne gyertek utánam.
— Ugyan hova mennék? — kérdeztem. — Újabb cetlit keresni a mosogatóról? Vagy a fogadóirodába, hogy hazahozzalak?
— Menj a francba.
— Nem, Gábor. Most te mész. A szobába. Fogod a táskát, összepakolsz, és indulsz.
Állt még egy pillanatig, mintha arra várna, hogy valamelyikünk meginog. Amikor nem történt semmi, belerúgott a puffba, nekicsapta a bevásárlószatyrot a falnak, és beviharzott. Rögtön hallatszott a fiókok csapódása, akasztók csörgése, a cipzár recsegése, közben elfojtott káromkodás.
Mária lassan leült az előszobai székre. Most látszott igazán, mennyire kimerült: a kendő félrecsúszott a fején, az ujjai remegtek, az orrnyergén piros csík húzódott a szemüveg helyén.
— Tegnap véletlenül megláttam a telefonját — mondta halkan. — A fürdőben felejtette, és jött egy értesítés: „lejárt tartozás”. Először azt hittem, tévedés. Aztán… belenéztem. Tudom, nem szép dolog. De amit találtam… utalások, fogadások, üzenetek egy barátnak arról, hogy majd visszanyeri. Egész éjjel nem aludtam. Reggel eldöntöttem, hogy eljövök, és beszélek vele. Veled is. Útközben még rád haragudtam, hogy nem tudod otthon tartani a férjemet, az én fiamat. Aztán beléptem, ránéztem, és megértettem: nem csapódik ide-oda. Egyszerűen mindkettőtök vállára felült.
Hallgattam. Mit lehet erre mondani? Hogy köszönöm? De mit? Az őszinteséget? Vagy hogy túl későn jött?
Gábor kiviharzott a szobából, az arca eltorzulva, a táska félig nyitva lógott a kezében.
— Na? Boldogok vagytok? — köpte felénk. — Megvolt a népbíróság?
— Az irataid nálad vannak? — kérdeztem.
— Megoldom.
— A töltőt, a borotvát és az allergiagyógyszert se hagyd itt — tette hozzá Mária szárazon. — Különben megint telefonálsz, hogy rosszul vagy, és senki sem törődik veled.
— Anya, fejezd már be.
Felemelkedett.
— Nem. Most az egyszer végighallgatsz. Elmész ezzel a táskával, és először az életedben úgy élsz majd, mint egy felnőtt. Magadnak veszel mosóport. Megnézed, mennyibe kerül egy rendes bevásárlás. Rájössz, hogy az ing nem vasalódik ki imádságtól. És talán végre felfogod, hogy a körülötted lévő nők nem kiszolgálószemélyzet.