– Hé, hová nyomul, asszonyság!
Még arra sem volt időm, hogy hátranézzek. Az „Almería” szalon bejárata mellett álltam, Eszterre várva, aki a fodrásznál a tervezettnél tovább időzött. A telefonomat vettem elő, a képernyőt figyeltem, amikor hirtelen oldalról belém csapódott valaki. Vállal, erősen, szándékosan. A lábam egyenesen a járdaszegély melletti tócsába csúszott: abba a rozsdásbarna, márciusi latyakba, amely a kövek és a szegély között gyűlik össze, aztán hetekig ott poshad.
Nem estem el. Valahogy megtartottam magam. Csakhogy a kabátom jobb oldala, a zsebtől egészen az aljáig, már tele volt ezzel a mocskos lével.
Hátrafordultam.
Fiatal férfi állt ott, huszonnyolc körüli lehetett, talán valamivel idősebb. Széles váll, khakiszínű dzseki, olyan darab, amit biztosan nem egy átlagos plázában vesz az ember. Hófehér sportcipő, zselézett haj, a tekintetében pedig lusta fölény: úgy nézett rám, mintha egy beszélő kutya zavarta volna meg.
– Jobban kellene figyelni – vetette oda.
Azzal továbbindult. A szomszédos épület felé ment, a saját étterméhez, a „Brix”-hez. Jól ismertem azt a helyet: tizenegy éve naponta elhaladtam mellette. Láttam, amikor az alapokat lerakták, és azt is, amikor felkerült a cégér.
Néhány másodpercig csak a hátát néztem. Aztán lepillantottam a kabátomra.
Szürke velúr. Tizenkétezer forint. Három hónapig rakosgattam félre rá, apránként, minden fizetésből. Az egész tél alatt talán ötször vettem fel, annyira óvtam. Ünnepi darab volt, tulajdonképpen. Szép kabát.
A vöröses sár az oldalán úgy éktelenkedett, mint egy köpés.
– Fiatalember! – szóltam utána hangosan.
Megállt, visszafordult. Enyhe ingerültséggel méregetett, úgy, ahogy az ember arra néz, aki fölöslegesen tartja fel, miközben rengeteg dolga volna.
– Összekente a kabátomat. Elvárom, hogy bocsánatot kérjen.
Az orrán át röviden felhorkant.
– Ugyan már, előfordul. Vigye tisztítóba.
A következő pillanatban eltűnt a „Személyzeti bejárat” feliratú ajtó mögött.
Ott maradtam a járdán. A márciusi szél jeges huzatot hozott a kapualj felől. A velúr a testemhez tapadt; magába szívta a vizet, a sarat, és valahogy ezt az egész megalázó párbeszédet is.
Ekkor lépett ki Eszter. Rám nézett, majd a kabátra. Kinyitotta a száját.
– Semmi baj – vágtam elé, mielőtt bármit mondhatott volna. – Menjünk.
Elindultunk a metró felé. A telefonomat a kezemben szorongattam, és közben csak egyetlen gondolat járt a fejemben: az arcokra kiválóan emlékszem.
A „Brix” nevű étterem megnyitása különösen élesen megmaradt bennem.