Négy évvel ezelőtt nyílt meg. Arra a nyárra a mai napig tisztán emlékszem: lufik lengtek a bejáratnál, élő zene szólt, a tulajdonos pedig vászonzakóban parolázott a környékbeliekkel. Fiatal fickó volt, állítólag valami építőipari ember fia; ezt csak fél füllel kaptam el olyanoktól, akik az ilyesmiben mindig tájékozottabbak.
Aztán a vászonzakó egyszer csak eltűnt a képből.
Helyette megjelent egy Mercedes, rendszerint keresztben hagyva a felfestésen. Éjszakánként dübörgött a zene. És jöttek a panaszok. Hogy nem is kevés, azt már másnap megtudtam.
A környékünkön lakik Mária. Úgy hét éve ismerjük egymást: nyugdíjas, csendes, pedáns asszony, abból a fajtából, aki mindent füzetbe vezet. Beugrottam hozzá egy almás pitével; nem volt különösebb tervem, csak régen találkoztunk. Természetesen hamar a „Brix” került szóba.
– Az a Gábor… – préselte össze a száját. – Jaj, Júlia.
Gábor. Tehát Gábor.
– Két év alatt tizennégy beadványt írtam – mondta Mária olyan nyugalommal, mintha az időjárást közölné. – Az önkormányzatnak, a fogyasztóvédelemnek, a körzeti megbízottnak. Egyetlen érdemi választ sem kaptam. Vagy sablonszöveg jött, vagy még az sem.
Kortyolgattam a teát, ő pedig sorolta tovább. A szellőztetésük úgy működött, hogy a felsőbb emeleteken lakók áprilistól októberig konyhaszagban éltek. Az alkalmazottak a raktárféleségben cigarettáztak. A hátsó kijáratnál álló kukákon nem volt fedél, ami nyáron különösen hamar feltűnt mindenkinek.
– De nem ez volt a legrosszabb – tette hozzá, és elhallgatott egy pillanatra.
– Hanem?
– Egyszer rossz ajtón mentem be. Csak útbaigazítást akartam kérni, de a hátsó bejáraton nyitottam be. – Megint szünetet tartott. – Ott ült egy patkány. Egy lisztes doboz tetején. Nagy volt. Vöröses. És engem nézett.
Bólintottam.
Az almás pite jól sikerült. A tea is.
Haza már egy notesz társaságában mentem, amelybe útközben felírtam néhány dolgot.
Huszonhárom éve dolgozom manikűrösként. Először otthon fogadtam vendégeket, később béreltem egy kis helyet egy szalonban, aztán egy másikat is. Most az „Almeriában” van saját székem; bérlem ugyan, de a vendégkör az enyém, és végső soron ez számít. Ennyi idő alatt annyi ember keze fordult meg a kezemben, hogy régen felhagytam a számolgatással. Tanárnők, könyvelők, orvosok, hivatali dolgozók. Nyugdíjasok és egyetemisták.
Tudják, mit ad ez a szakma az embernek ennyi év után?