Az utazótáskám cipzárja félúton beragadt. Olyan dühösen rántottam meg, hogy a kis fém húzóka leszakadt, közben pedig csúnyán felkarcolta a kezemet. Az előszobában nedves cipők szaga keveredett anyósom erős parfümjével — azzal a nehéz, fojtogató illattal, amelytől mindig megszédültem, és perceken belül hasogatni kezdett a fejem.
— Csak rajta, pakolj szépen — duruzsolta Mária, mézesmázos hangon, de a tekintetén látszott, mennyire elégedett magával. — A kulcsokat pedig hagyd a szekrénykén. A fiamnak nem kötelessége a saját lakásában eltűrni egy olyan nőt, akinek ideje volna rendbe tenni az idegeit. Hallatlan! A saját anyját tolvajnak nevezni!
Kiegyenesedtem, bár éreztem, hogy a lábam alig tart meg. Péterre néztem. A férjem, az az ember, akivel lakáshitelről és gyerekekről beszélgettünk, a vállával az ajtófélfának támaszkodva állt. Mereven a cipője orrát bámulta.
— Péter? — A hangom rekedten, idegenül csengett. — Tényleg nem szólsz semmit? Hagyni fogod, hogy kidobjon a lakásból csak azért, mert megkérdeztem, hová tűnt a munkaeszközöm?
Nagyot sóhajtott, mintha valami rendkívül fontos teendőből szakítottam volna ki, aztán végre rám emelte a szemét. Nem volt benne sem együttérzés, sem bizonytalanság. Csak nehéz, nyílt elégedetlenség.
— Lilla, ezt most te csináltad magadnak — fintorgott. — Anya azért jött, hogy segítsen nekünk, még palacsintát is sütött. Te meg rögtön botrányt rendeztél. Mindig széthagyod a holmidat a kanapékon, aztán keresed, kit hibáztathatsz. Menj el Nórához pár napra, higgadj le. Ha majd képes leszel normálisan bocsánatot kérni, akkor beszélünk.
Nem feleltem. Felkaptam a táskát a vállamra, kilöktem a bejárati ajtót, és kiléptem a visszhangos lépcsőházba. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a lépés lesz a legjobb dolog, ami az elmúlt három évben történhetett velem.
Az egész őrület a munkám miatt indult el. 3D-grafikus vagyok, játékokhoz készítek virtuális helyszíneket. Ez aprólékos, nehéz munka, és erős gépet igényel. Hónapokon át plusz éjszakai megbízásokat vállaltam. Nem vettem magamnak új ruhát, hétvégén lemondtunk a rendelős vacsorákról, és minden apróságon spóroltam, hogy végre megvehessék egy profi grafikai munkaállomást. Nem egyszerű laptopról volt szó, hanem egy hatalmas, táblagépszerű számítógépről, lenyűgöző színvisszaadással és speciális tollal. Olyan eszközről, amely lehetővé tette volna, hogy akár útközben is bonyolult projekteken dolgozzak, és magasabb szintű megrendeléseket vállaljak.
Péter nem értette, miért örülök ennyire. Logisztikusként dolgozott egy szállítmányozó cégnél, kilenctől hatig tartó, kiszámítható beosztásban. Számára az én munkám legfeljebb elhúzódó hobbinak tűnt. Az anyja, Mária pedig egyenesen meg volt győződve róla, hogy egész nap csak a számítógépen játszom.
Megvolt az a szokása, hogy előzetes telefon nélkül állított be hozzánk. A lakás Péteré volt — a nagymamájától örökölte —, Mária pedig úgy kezelte, mintha neki is teljes joga lenne minden négyzetcentiméteréhez. Kérdezés nélkül átpakolta a dolgaimat, „rendbe tette” a kupacaimat, vagy kidobta a drága japán filceimet, mert úgy ítélte meg, biztosan kiszáradtak.
Azon a szerencsétlen kedden éppen akkor toppant be, amikor kibontottam az új grafikai állomásomat. A szobában még ott lebegett a friss karton és a felmelegedett műanyag illata. Óvatosan simítottam fel a védőfóliát a kijelzőre, amikor a hátam mögött meghallottam a nehézkes csoszogását.
— Ez meg miféle tévé? — Mária fölém hajolt, és minden különösebb szégyenérzet nélkül az ujjával a fényes képernyő felé bökött.
— Kérem, ne nyúljon a kijelzőhöz — húztam arrébb finoman, de határozottan a gépet. — Ez az új munkaeszközöm. A projektjeimhez kell.
Mária elhúzta a száját, és összefonta a karját a mellén.