— Munkaeszköz, persze — horkant fel. — Inkább vettél volna egy rendes turmixgépet, mert a régi úgy zúg, mint egy traktor. Az ilyen kütyükre meg csak kidobjátok a család pénzét.
Csütörtökön nyoma veszett a táblagépnek.
Eleinte még nem estem pánikba. Arra gondoltam, biztosan én tettem át valahová szórakozottan: talán a könyvespolcra, esetleg kivitte a kezem a konyhába, és ott felejtettem. Módszeresen átfésültem az egész lakást. Benéztem a függönyök mögé, kiszedtem és megráztam a díszpárnákat, kihúztam a komód összes fiókját. Az íróasztalon azonban üresen tátongott a helye.
Este hazaért Péter. Addigra már teljesen kikészültem: a felforgatott nappali közepén ültem a padlón, és próbáltam megfékezni a kezem remegését.
— Péter, ez nem egy kulcscsomó, hogy csak úgy elguruljon! Óriási! — törölgettem a nedves arcomat. — Tegnap itt járt az anyád, amikor leugrottam kenyérért és tejért. Húsz percig voltam távol. Rajta kívül senki nem volt a lakásban.
— Figyelj, szerintem ezt most túlgondolod — sóhajtott fáradtan, miközben a kulcsait ledobta az előszobaszekrényre, és lerántotta magáról a kabátot. — Minek kellene anyának a számítógéped? A bekapcsolásával sem boldogulna. Egyszerűen túl sokat dolgoztál. Valahová betetted, aztán kiment a fejedből. Holnap együtt megkeressük, jó?
Másnap azonban semmi sem került elő. Megpróbáltam felhívni Máriát. Előre megválogattam minden szót, nehogy úgy hangozzak, mintha kihallgatnám. De még be sem fejeztem az első mondatot, amikor rám zúdult a színpadias felháborodása.
— Elment az eszed?! — visította úgy, hogy belesajdult a fülem. — Én jó szívvel megyek hozzátok, próbálok egy kis rendet teremteni abban a kuplerájban, te meg tolvajnak nézel? Hát nehogy azt hidd, hogy még egyszer átlépem a küszöbötöket!
Aznap este Péter közölte, hogy jobb lesz, ha elmegyek.
Egy barátnőmhöz költöztem, egy szűk kis garzonba a város szélén. Az első napokban szinte csak feküdtem a kihúzható fotelágyon, és a szürke plafont bámultam. Úgy éreztem, kicsúszott alólam a talaj. Olyan kitartóan és meggyőzően bizonygatták, hogy nincs igazam, hogy lassan én magam is kételkedni kezdtem a saját emlékeimben. Mi van, ha tényleg én tévedek? Ha mégis összekevertem valamit?
Egyetlen kapaszkodóm maradt: egy apró távoli elérésre szolgáló program, amelyet korábban a munkaállomás biztonsági beállításai közé rejtettem. Óránként frissítettem az alkalmazás oldalát a telefonomon. Az állapotjelzés mindig ugyanazt mutatta: „Az eszköz offline.” Aki elvitte a táblagépet, nem csatlakoztatta az internethez.
A száműzetésem kilencedik napján azonban felvillant a mobilom kijelzője. A szürke kör zöldre váltott.
Az eszköz hálózatra kapcsolódott.
A térképen megjelenő koordináták egy lakótelepi házra mutattak a város túlsó felén. Eszter címe volt az, Péter húgáé.
Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Hirtelen minden a helyére kattant. Mária nem pénzszerzésből vitte el. A kedvenc unokájának szánta, Márknak, Eszter fiának. A kisfiú éppen nyolcéves lett, és a nagymamája nyilván úgy döntött, meglepi őt egy „nagy képernyővel a mesékhez”. Az ő szemükben ez csak egy haszontalan játékszer volt, amely nálam úgysem szolgált semmire.
Készítettem egy képernyőfotót a térképről, és elküldtem Péternek egyetlen sorral: „Nézd meg, hol van.”
Öt perc múlva érkezett a válasz: „Fejezd be a képzelgést. A helymeghatározás állandóan téved. Hagyd békén a családomat.”
Abban a pillanatban valami dermesztően nyugodt bizonyosság szállt meg. Pontosan tudtam, mit kell tennem.
A tökéletes alkalom már készen állt. Azon a szombaton Mária a hatvanadik születésnapját ünnepelte. Az „Oázis” étterem különtermét lefoglalták a családi bankettre. Engem természetesen senki sem hívott meg, de meghívóra nem is volt szükségem.
A telefonomról beléptem a biztonsági menübe. Ott várta a parancsot az „elveszett mód” nevű funkció. Hosszasan formáltam magamban az üzenetet, amelynek a készülék zárolt kijelzőjén kellett majd megjelennie.