Mária asszony olyan hirtelenséggel lépett elő az oszlop mögül, mintha már hajnal hat óta ott állt volna lesben. Még a lift hívógombját sem értem el megnyomni, amikor száraz, erős ujjai már bele is martak a kabátom gallérjába.
– Hát hordod? – csattant fel az anyósom hangja, betöltve az egész előcsarnokot, túlharsogva a reggeli tömeg moraját. – Magadra aggatod, és még örülsz is neki?
Éreztem, ahogy a selyem megfeszül a nyakamon, és fájdalmasan belevág a torkomba. A közelben Eszter a könyvelésről, meg az új informatikusunk, ha jól emlékszem, Márk, dermedten álltak. Tágra nyílt szemmel figyelték a jelenetet. Lassan felemeltem a kezem, hogy valahogy meglazítsam Mária asszony szorítását, de ő még erősebben rántott rajta. A csomó engedett, és a kedvenc kék sálam, az a kasmírmintás darab, amelyet az első prémiumomból vettem magamnak, az ő markában kötött ki.
– Ez Gábor holmija – sziszegte, és egy lépést tett felém. – Abból a pénzből vetted, amit ő hordott haza. Most meg itt illegeted magad? Semmirekellő.
Ott álltam csupasz nyakkal, miközben az üzletközpont nyitott ajtajain át beáramló huzat végigfutott a bőrömön. Az ujjaim vége elzsibbadt. Csak a száját néztem: a túl világos rúzzsal kifestett ajkai remegtek a szent meggyőződéstől fűtött dühtől. Közben valami teljesen oda nem illő gondolat zakatolt a fejemben: mára esőt mondtak, az esernyőm pedig a kocsiban maradt.
– Mária asszony, adja vissza – szólaltam meg. A hangom halk volt, egyenletes. Túlságosan is egyenletes ahhoz képest, hogy az imént a fél iroda előtt aláztak meg. – Mindenki minket néz.
– Hadd nézzenek! – emelte magasba a sálat, mintha hadizsákmány lenne. – Legalább megtudják, milyen ember vagy. Mindent készen kapsz, a férjed anyját meg semmibe veszed.
Megfordult a stabil sarkú cipőjén, és elindult a kijárat felé, kezében lengetve a kék selymet. Eszter a könyvelésről zavartan köhintett, aztán hirtelen rendkívüli érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a liftek működési rendjét. Márk, szegény, belebújt a telefonjába. Én végighúztam a tenyeremet a nyakamon. A bőröm égett.
Semmi baj, Mária asszony. Egy sál csak anyag. Az anyag elszakadhat. A papírok viszont nem.
Felmentem a hetedik emeletre, elhaladtam a biztonsági pult mellett, és leültem az asztalomhoz. A Hidromas gépgyár személyzeti osztályán lévő kis irodám mindig is az én erődöm volt. Régi műanyag, nyomdafesték és egy kevés levendulás légfrissítő illata keveredett benne; az utóbbit Júlia, a kolléganőm hozta be egyszer.
Júlia már a helyén ült. Előbb a fedetlen nyakamat nézte meg, aztán az arcomat.
– Katalin, miért vagy ilyen sápadt? És hol a kendőd? Te anélkül olyan vagy, mintha a kezedet hagytad volna otthon.
– Elfújta a szél – feleltem, és elkezdtem kipakolni a táskámból a telefonomat, a belépőkártyámat meg a kézkrémet.
A kezem nem akart engedelmeskedni. Háromszor próbáltam a krémet a tenyerembe nyomni, mire végre egy zsíros csepp kibuggyant a tubusból. Mária asszony mindig pontosan tudta, hová kell ütni. Őszintén hitte, hogy Gáborral kötött házasságunk az ő személyes üzleti vállalkozása, amelyben én legfeljebb próbaidőre felvett, kétes megbízhatóságú alkalmazott vagyok.
Gábor jó férj volt – egészen addig, amíg az anyjáról nem esett szó. Mária asszony a gyárunktól úgynevezett vállalati járadékot kapott. Ez különjuttatás volt a cég „aranyalapjába” tartozó volt dolgozóknak: azoknak, akik legalább harminc évet húztak le itt, és nincs más bevételük. Havonta tizenötezer forint, plusz negyedéves bónuszok. Nem nagy összeg, de neki ez nem pusztán pénz volt. Presztízskérdésnek tekintette.
Egy évvel korábban, amikor bekerültem a személyzetis osztályra, véletlenül rábukkantam az adatbázisban a személyi aktájára. Egy apró megjegyzés állt benne: „Nyilatkozat vállalkozási tevékenység nem folytatásáról.” Ez önmagában nem lett volna különös. Csakhogy én tudtam, hogy Mária asszony fél éve a húga nevére egyéni vállalkozást jegyeztetett be két lakás bérbeadására, a pénz pedig „ajándékozási szerződés” címén csordogált az ő saját bankkártyájára, hogy ne legyen túl feltűnő. Jogi értelemben szürke zóna. A gyárunk Gondoskodás Alapjánál viszont a nyugdíjon felüli bármilyen jövedelem elegendő ok volt a járadék megszüntetésére.
Akkor hallgattam. Sőt, én magam tettem be a mappájába a friss kivonatot, amit behozott, és szemet hunytam afölött is, hogy az igazolást „technikai hibával” állították ki. Csak békét akartam otthon. Azt szerettem volna, ha Gábor nem őrlődik kettőnk között.
Megnyitottam az adatbázist. Beírtam a nevét: Mária.
A monitor kékes fénnyel villant. A rendszer kiadta az adatlapot: „Státusz: aktív. Kifizetés időpontja: 10-e.”
Ma nyolcadika volt.
– Júlia – szóltam hátra anélkül, hogy elfordultam volna a képernyőtől. – Mikor jönnek a Gondoskodás Alaptól ellenőrizni?
– Holnaptól – ásított Júlia, miközben zizegni kezdett a ropis zacskóval. – Erika azt mondta, az elmúlt három év összes járadékosát átnézik. Miért?
– Semmi különös. Csak ellenőrzöm, hogy minden dokumentum fel van-e töltve.
A „Jövedelemigazolás” sorát bámultam. A rendszerben úgy szerepelt, mint amit én személyesen hitelesítettem. A digitális aláírásom mellett ott világított a kis zöld jelzés. Ha holnap az auditor megnyitja ezt a dossziét, és összeveti az adóhatósági adatokkal, amelyek most már automatikusan érkeznek az egységes nyilvántartásból, abból botrány lesz. Fejek fognak hullani. Elsőként az enyém.
Rákattintottam a „Módosítási előzmények” ikonra.
Semmirekellőnek nevezett. Letépte rólam a sálamat. És azt hiszi, örökké fedezni fogom.
– Katalin asszony, Gábor keresi önt – jelent meg az ajtóban Márk, az új informatikus. Bocsánatkérő mosollyal nézett rám; nyilván még mindig kínosan érezte magát a reggeli jelenet miatt.
Gábor gyors léptekkel jött be, és behúzta maga mögött az ajtót. Úgy festett, mint aki rohanva érkezett: kimelegedett, a nyakkendője félrecsúszott. A kezében az én sálamat tartotta. A kék selyem gyűröttnek és megviseltnek látszott.
– Katalin, miért kellett így viselkednetek anyámmal? – tette le a sálat az asztal szélére. – Teljesen kisírva érkezett haza. Azt mondja, te nekimentél.