– A munkatársak szeme láttára estél neki, mindenfélével vádoltad – tette hozzá.
A sálra pillantottam. Aztán a férjem arcát kerestem a tekintetemmel.
– Ő rántotta le rólam a lifteknél, Gábor. Ott kamerák is vannak. Meg akarod nézni a felvételt?
Gábor úgy húzta el a száját, mintha hirtelen belehasított volna a foga.
– Jó, hát elragadtatta magát. Azt hiszi, szórod a pénzemet. Csak jót akar, érted? Figyelj, hívd fel, kérj tőle bocsánatot. Megnyugszik, aztán elfelejtjük az egészet.
Felvettem egy tollat az asztalról. Áttettem a jobb oldalról balra. Aztán vissza.
– Miért kérjek bocsánatot, Gábor? Azért, mert megalázott?
– Katalin, ne csinálj ebből drámát. Idős asszony. Ja, és megkért, hogy kérdezzem meg: a kifizetésekkel minden rendben van? Kapott egy üzenetet, hogy az iratai ellenőrzés alatt állnak.
Lassan felemeltem rá a szemem. Ott állt előttem, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, és azt várta, hogy a megszokott módon bólintok, azt mondom: „elintézem”, majd újra odatartom a nyakam a következő huroknak.
– Minden rendben, Gábor – feleltem csendesen. – Menj vissza dolgozni.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, ismét a monitorra néztem. A rendszer az éves újraszámításhoz kérte az adatok érvényességének megerősítését. Egyetlen kattintás a „Megerősítés” gombra, és Mária megkapja a pénzét. Egyetlen kattintás arra, hogy „Továbbítás kézi biztonsági ellenőrzésre”, és az algoritmus egy órán belül feltárja a lakásait, a bevételeit és a hazugságait.
A billentyűzetre tettem a kezem. Az ujjaim jéghidegek voltak.
Aznap gépiesen dolgoztam végig a munkaidőt. Szabadságkérelmeket vettem át, kilépőlapokat készítettem elő, orvosi vizsgálatok adatait rögzítettem. Kívülről minden úgy ment, ahogy máskor. Belül viszont zúgott bennem valami, mint egy túlterhelt trafóház. Mária dél körül hívott. Nem vettem fel. Nem sokkal később üzenetet küldött:
Katalin, Gábor mondta, hogy ott valamit nézegetsz. Jól figyelj, ha akár egy forintot is visszatartanak, felmegyek az igazgatóig. Ne felejtsd el, hogy te ott csak megtűrt ember vagy. A sálad nálam van, majd visszaadom, ha megtanulsz tisztességesen beszélni az idősebbekkel.
Az ebédlőben olvastam el, sorban állás közben. Vettem egy adag káposztasalátát meg egy fasírtot, de egy falat sem kívántam. Mellém telepedett Erika, az osztályvezetőnk. Szigorú nő volt, olyan frizurával, amely mintha húsz éve mozdulatlanul állt volna a fején: lakkal páncélozott, élesre vágott bubifrizura.
– Savanyú, maga meg mit turkál ott? – hunyorított rám. – Holnap audit lesz. Nézze át még egyszer a „Gondoskodás” listáját. A forródrótra érkezett pár névtelen bejelentés néhány nyugdíjasunkkal kapcsolatban. Úgy tűnik, vannak, akik eltitkolják a jövedelmüket.
– Névtelen bejelentések? – majdnem kiejtettem a villát a kezemből.
– Igen, a szokásos. Szomszédok, sértett rokonok, ilyesmi. A pénzügyi ellenőrzés most kemény tisztogatást kér. Ha hamis adatot találunk, azonnal megszüntetjük a kifizetést, vita nélkül, és visszamenőleg behajtjuk az elmúlt év teljes összegét. Szóval, Katalin, legyen nagyon körültekintő. A jóváhagyásokon a maga aláírása szerepel.
Bólintottam. Vagyis a gépezet már elindult. Ha most nem teszek semmit, holnap az audit magától is rábukkan Máriára. Csakhogy akkor engem is magával ránt: elvégre én láttamoztam az iratait. Anyósom dossziéja az alsó fiókomban lapult. Amikor visszaértem az irodába, elővettem.
Benne volt az a bizonyos igazolás. Mária fél évvel korábban hozta be, diadalmasan az orrom alá tolva: „Tessék, tiszta vagyok, mint a patyolat.” Már akkor feltűnt, hogy a szociális osztály pecsétje enyhén elmosódott, a „Kiegészítő juttatások” rovat betűtípusa pedig kicsit eltér a többitől. Akkor csak felsóhajtottam, és felhívtam egy ismerősömet a hivatalban, hogy szóban „erősítse meg” a státuszát. Durva szabályszegés volt. Nagyon durva.
Néztem a papírt. Ha most jelentést teszek az eltérésről, magamat védem. Ha hallgatok, mindketten elsüllyedünk.
„Senki vagy” – csengett újra a fülemben.
Megnyitottam a Vízműgép belső felületét. „Korrupciómegelőzés” menüpont. Ott volt az űrlap a belső bejelentésekhez. A kezem megállt az egér fölött.
– Katalin Makszimovna – szólalt meg Júlia a monitorja mögül. – Tudtad, hogy Máriának holnap lesz a születésnapja? Gábor a dohányzóban emlegette, hogy éttermet foglaltak. Gondolom, számítanak arra a bizonyos vállalati juttatásra.
Bezártam az űrlapot. Kikapcsoltam a monitort.
– Júlia, tíz percre kimegyek. Le kell mennem… a raktárba.
Valójában a mosdóba mentem. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és csak álltam ott, a homlokomat a hideg csempének támasztva. Hányinger kerülgetett. Nem is igazán Mária viselkedése miatt – öt év alatt bőven hozzászoktam a jeleneteihez. Attól lett rosszul, hogy én is olyanná kezdek válni, mint ő. Bosszúállóvá. Kicsinyessé.
Aztán eszembe jutott az arca ott, a lifteknél. Nem egy összezavarodott idős asszony arca volt. Ragadozóé volt, aki pontosan tudja, hogy az áldozata úgysem fog visszaharapni. Nem azért tépte le rólam a sálat, mert szüksége volt rá. Azért tette, hogy megmutassa: „Bármit elvehetek tőled, te pedig akkor is csak állsz majd, és mosolyogsz.”
Visszamentem az irodába. Júlia már nem volt bent, értekezletre hívták.
Megnyitottam az adatbázist. Kikerestem Mária adatlapját, majd rákattintottam a „Szerkesztés” gombra.
A rendszer azonnal kérdezett: „Mi az adatmódosítás indoka?”
Elővettem a telefonomat, és beléptem az adóhatóság hivatalos oldalára. Beírtam anyósom adóazonosítóját; kívülről tudtam, hiszen éveken át én töltöttem ki helyette a bevallásait. Egy perccel később a képernyőn már ott sorakoztak a nyitott számlák és az ingatlanok. Egy lakás a Rózsa utcában. Egy másik a lakótelepen. Az előző havi bérleti díjbevétel: negyvennyolcezer forint.
Képernyőképet készítettem róla. Csatoltam a fájlt az adatlaphoz.
Az indoklás mezőbe ezt írtam: „Külső jövedelmekre vonatkozó adatok eltérése került feltárásra az előzetes ellenőrzési elemzés során.”