— Ebben az évben ne számolj semmiféle saját kiadással — közölte vele az apja. — A nővéred lakodalmát te állod, mi már mindent megszerveztünk.
A hang a telefonban teljesen tárgyilagos volt, olyan, mintha csak annyit mondana: este hazafelé hozz egy kiló kenyeret. Semmi indulat, semmi kérés, csupán kész tény.
Márk mozdulatlanná vált, tekintete a laptop kijelzőjére tapadt. A képernyőn egy Excel-táblázat fénylett: az ő külön bejáratú pénzügyi csúcstámadása, amelyet évek óta lépésről lépésre mászott meg.
A G12-es mezőben ez állt: „750 000”. Ennyit sikerült összekuporgatnia három hosszú év alatt, miközben minden felesleges örömről lemondott, és csak arra adott ki, amire muszáj volt. Ez lett volna az első befizetés egy apró garzonra a város peremén.
— Hogy érted azt, hogy eldöntöttétek? — kérdezte, noha már az első mondatból mindent pontosan felfogott. Csak időre volt szüksége. Pár másodpercre, hogy újra levegőt tudjon venni.
— Lilla férjhez megy. Leventéhez, ki máshoz. Nyárra tervezik, és rendes esküvőt akarnak, olyat, amilyet illik. Étterem, fényképész, menyasszonyi ruha… tudod, hogy megy ez. Úgy számoltuk, nagyjából másfél millió kell hozzá.
Az apja nem érdeklődött, nem engedélyt kért, hanem kihirdetett valamit. Az ő fejében a dolog már el volt rendezve: a rubrika kipipálva, a gond megoldva, a biztos erőforrás pedig természetesen az idősebb fiú volt.
— Apa, én… nekem nincs ennyi tartalékom. Félreteszek, ezt te is tudod. Lakásra gyűjtök.
Márk beletúrt a hajába. A tarkóján lassan megjelent az a nyirkos, kellemetlen veríték, amely mindig akkor jött elő, amikor a családja sarokba szorította.
— A lakásod megvár — felelte az apja élesen. — Mi ütött beléd? A nővéredről van szó. Az ilyesmi egyszer adódik az ember életében, ilyenkor segíteni kell.
Egyszer. Márk keserűen elmosolyodott magában. Lillának „egyszer” kellett befizetni a tandíjas egyetemet, „egyszer” volt szüksége egy új autóra, és minden egyes „egyszer” végén ő nyúlt a zsebébe. Gyerekkorától azt hallotta: te vagy a nagyobb, neked kell tartanod a hátad, rád lehet támaszkodni. És sokáig el is hitte.
— És Levente? Az ő szülei? Nem nekik kellene előbb beszállniuk?
— Náluk most szűkösebb a helyzet — kerülte meg a választ az apja, Márk pedig kihallotta a hangjából a növekvő ingerültséget. — Levente rendes fiú, csak nem dúskál a pénzben. Különben sem férfias dolog garasoskodni, amikor a lányunk boldogsága forog kockán. Számítunk rád. Lilla már kinézte a vízparti éttermet.
Úgy említette azt az éttermet, mintha Márknak hálásnak kellene lennie érte. Mintha a fényes terem, a fehér terítők és a virágdíszek az ő örömét is szolgálnák.
— Az előleget egyébként már elutaltuk — folytatta az apja. — Százezret. A te kártyádról. Az adatok megvoltak nálunk, amikor anyádnak rendeltél gyógyszert.
Ez volt az utolsó ütés. Nem kérés hangzott el, hanem ítélet. A pénzéhez már hozzányúltak. A jövőjéből már kiszakítottak egy darabot.
— Később visszahívlak — préselte ki magából Márk rekedten, aztán megszakította a hívást.
Lassan lehajtotta a laptop fedelét. A fényes felületen visszanézett rá a saját arca: fakó, megfeszült, szinte idegen.