A tükörképe szemében valami rideg, megkeményedett elszántság jelent meg.
Estére az anyja is telefonált. Az ő hangja nem volt olyan nyers, mint az apjáé; puhább volt, csúszósabb, épp ezért sokkal alattomosabb.
— Márkocskám, ne haragudj apádra — kezdte szelíden. — Ő ilyen, egyenesen beszél. Csak nagyon félti Lillácskát.
— Anya, engedély nélkül emeltek le tőlem százezer forintot.
— Ugyan már, milyen „tőled”? — sóhajtott az asszony. — Egy család vagyunk, fiam. A nővéred boldogságát talán pénzben kell mérni? Látnád most, hogy ragyog! Egészen kivirult.
— Három éve teszem félre ezt a pénzt. Két munkahelyen hajtottam érte.
— Jól tetted. Férfi vagy, neked bírnod kell. Lilla viszont lány. Neki jár az álom. Csak nem akarod, hogy az esküvője szegényesebb legyen, mint a barátnőié?
Az anyja pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomnia benne. Te vagy az idősebb. Neked kell engedned. Ez a kötelességed.
A beszélgetés ugyanúgy ért véget, ahogy az összes hasonló: semmivel. Csak még több fáradtság maradt utána.
Másnap Lilla személyesen állított be Márk egyszobás albérletébe. Vele jött Levente is.
Lilla szinte beviharzott, körbepillantott a szűkös, egyszerű bútorokon, majd elégedetlen grimaszba húzta a száját.
— Jaj, Márk, te tényleg így laksz? Ebben a lyukban?
Levente, a magas, vállas férfi zavartan toporgott mellette.
— Lilla, talán ezt nem kéne… — dünnyögte.
— Mi az, hogy nem kéne? — csattant fel a nő. — Csak kimondom, amit látok. Na, menjünk beljebb.
Az asztalra tett egy gondosan kinyomtatott papírt. A tetején ez állt: „Költségvetés”. Legalul, az „Összesen” sor mellett egyetlen szám virított: 6 600 000 Ft.
Márk sokáig nézte a lapot, aztán lassan megrázta a fejét.
— Lilla, ez lehetetlen. Ennyim van, amennyit már elvettek. Több nincs.
— Hogyhogy nincs? — vonta fel a szemöldökét. — Dolgozol, nem? Vegyél fel hitelt. Apa mondta, hogy simán megkapnád.
Márk ekkor hirtelen Levente felé fordult.
— Te mit szólsz ehhez? Neked ez rendben van? Hogy más fizesse a saját esküvődet?
Levente arca vörösre váltott. Lesütötte a szemét.
— Én mondtam Lillának, hogy lehetne kisebb is… Vagy várhatnánk, gyűjthetnénk rá mi ketten…
— Gyűjthetnénk? — horkant fel Lilla lenézően. — Meddig, nyugdíjig? Ne nevettess már, Levente! Márk egyszerűen nem akar segíteni nekem. Mindig is irigyelt.
— Irigyeltelek? Azért, mert neked mindent az öledbe tettek?
— Fejezd be! — vágott közbe élesen. — Leventének így is kínos az egész, te meg még itt sajnáltatod magad!
Márk a nővérét nézte: a szép, sértett arcot, a gondosan festett szemeket, a makacsul felvetett állat. És életében először nem szeretetet érzett, nem bűntudatot, hanem valami hideg, egyre erősödő ingerültséget.
— Átgondolom — mondta végül halkan, bár pontosan tudta, hogy nem mond igazat.
— Remek! — derült fel Lilla azonnal. — Jaj, majdnem kiment a fejemből! Ruhát megyünk próbálni, és foglalót kell letenni. Ötvenezer forint. Van nálad?
Tökéletes manikűrös kezét már nyújtotta is. Márk megtörten elővette a pénztárcáját. Amikor átadta a pénzt, tisztán látta, ahogy Lilla szemében felvillan a győzelem.
A fordulat szerdán következett be, közvetlenül azután, hogy megcsörrent a telefonja, és a kijelzőn az ingatlanközvetítő neve jelent meg.