— Te meg a fiad rajtam élősködtök, felfogtad? — Márk olyan dühvel gyömöszölte a pólókat az utazótáskába, mintha a pamut tehetne minden elrontott döntéséről. — Én ezt már nem bírom. Elegem van abból, hogy hazajövök, és itt mindenki csak tartja a markát. Hol cipő kell neki, hol különóra, hol logopédus, hol meg neked jut eszedbe valami. Én sem vagyok gép.
— Ne ordíts — mondta Eszter halkan, a konyha ajtajában állva. — Levente alszik.
— Akkor hallja csak! Legalább hasznára válik. Talán végre valaki megérti ebben a lakásban, honnan van a pénz.
— A pénz? — Eszter még csak el sem mosolyodott, mindössze a szemöldöke mozdult meg. — Most következik a nagy kenyérkeresőről szóló hősi eposz?
— Akár az is. Reggeltől estig robotolok a GrandLine-nál. Én hozom az ügyfeleket, én zárom az üzleteket, én mozgatom az embereket. Az egész részleg rajtam áll. Te meg? Itthon ülsz, napi két telefonhívást elintézel, aztán úgy teszel, mintha halálra fáradtál volna.
— Napi két telefonhívás? Érdekes megközelítés. Folytasd csak, rég szórakoztam ilyen jól.
— Ne játszd meg magad. Eldöntöttem. Elmegyek.
— Hová?
— Semmi közöd hozzá.
— Ez nálad általában azt jelenti, hogy egy nőhöz. Van neve is ennek a „semmi közöd hozzá”-nak?
Márk megrántotta a cipzárt, olyan erővel, hogy az beakadt.
— Van. És akkor mi van? Igen, van. Nóra. Mellette legalább embernek érzem magam, nem két lábon járó bankautomatának. Normális nő. Tudja, hogyan kell élni, fejlődni, előre menni. Vannak tervei, ambíciói, energiája. Nem az megy egész nap, mint nálad: „Levente, lecke”, „Levente, leves”, „Levente, orvos”.
— Csodálatos. Tehát a gyerek is felkerült a személyes hibáim listájára.
— Ne forgasd ki. Egyszerűen belesüppedtél a háztartásba. Veled már nincs miről beszélni. Nálad minden a fazekak és a számlák körül forog.
— És ki fizeti azokat a számlákat, Márk?
— Hogyhogy ki? Én.
— Tényleg?
— Persze, hogy én. Ki más? Hallod te egyáltalán magad?
Eszter szó nélkül nézte. Ettől a tekintettől Márk még idegesebb lett, mint bármilyen kiabálástól.
— Na mi van? — mordult rá. — Mondj valami okosat.
— Mondok. Ki vette ezt a lakást?
— Már megint ezzel jössz. Házasság előtt vetted, ügyes vagy, kérsz érte kitüntetést?
— Az autó kinek a nevén van?
— Csak praktikusabb volt rád íratni.
— Levente magániskoláját ki fizeti?
— Család vagyunk, Eszter. Mi ez a könyvelői hangnem?
— Te kezdted a számolgatást. A logopédust ki állta? A téli fogorvosi kezeléseidet? Amikor februárban „elszámoltad magad”, és megkértél, hogy rendezzem a hitelkártyádat, akkor ki fizetett? Amikor anyádnak pénz kellett az ablakcserére, ki adott?
— Na, kezdődik a jótétemények lajstroma. Pont ezért lettél elviselhetetlen. Te mindent számon tartasz.
— Nem számon tartom. Kifizetem. A kettő nem ugyanaz.
Márk keserűen felnevetett.
— Ugyan mit fizetsz te? A távmunkás aprópénzedből? Eszter, te melyik valóságban élsz? Az én fizetésem nélkül már rég vajas kenyérre sem futná nektek.
A gyerekszobából halk neszezés hallatszott. Egy pillanattal később Levente jelent meg a folyosón: kócosan, kinyúlt pólóban, álomtól összeragadt szemmel.
— Anya… már megint veszekedtek?
Eszter hangja azonnal meglágyult.
— Levente, menj vissza a szobádba.
— Nem, maradjon csak — vágta rá Márk. — Ideje megtudnia, hogy az élet nem rajzfilm. Lássa, ki cipelte itt a hátán az egészet.
Levente előbb az anyjára nézett, aztán a táskára, végül az apjára.
— Elköltözöl?
— Csak egy időre — felelte gyorsan Márk. — A felnőtteknek rendezniük kell pár dolgot.
— Nórához mész? — kérdezte Levente.
A csend egyszerre lett nehéz és ragacsos.
— Ezt honnan veszed? — fordult felé élesen Márk.
— Hallottam a kocsiban. Gergő bácsival beszéltél telefonon, és azt mondtad: „Nórával legalább nem érzem magam sofőrnek meg pénztárcának.”
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem is a fájdalomtól, inkább attól a visszataszító, hétköznapi pontosságtól, amellyel a pillanat rájuk zuhant. A gyerek nem a megcsalást jegyezte meg, hanem a mondatot.
— Menj a szobádba — ismételte csendesen.
Levente szipogva eltűnt a folyosóról.
Márk idegesen kapta fel a kabátját.