– Takarodj az ÉN lakásomból! – üvöltötte már az ajtóból, még a cipőjét sem vette le; a sáros talpnyomok azonnal végigpecsételték a világos laminált padlót.
Épp teát készítettem. Szálasat, bergamottal, a régi, nagymamámtól maradt kannában. Ez a kicsi, külvárosi kétszobás lakás még a házasságom előtti életemből volt: az enyém. Ide menekültem akkor is, amikor odahaza minden látszólag rendben volt. Csak ülni akartam a csendben, ahol könyv- és mentillat keveredett, nem pedig káposztaszag és idegen elvárások. A férjem, Gábor, sértődötten fogadta ezt, de úgy tudtam, kulcsa senki másnak nincs. Tévedtem.
Most ott állt az előszobában két kockás, tömött táskával, eltorzult arccal. A kezében az én kulcsom csillant. A fiától szerezhette meg. Mónika. Az anyósom. Valami bennem hirtelen leszakadt, és jeges súlyként zuhant a gyomromba.
– Meglepődtél? – gázolt be a szobába, mint egy lánctalpas, továbbra is a mocskos bakancsában. – Elég volt a bújócskából! Ami a fiamé, az az enyém is! Majd én rendet teszek itt! Megtanulod, milyen az, amikor Gáborkát elszakítod a családjától!
A falhoz simultam, és dermedten figyeltem, ahogy ez az asszony, akinek valaha annyira igyekeztem megfelelni, feltépi a ruhásszekrényem ajtaját.
– Mik ezek a rongyok? Szégyen! – kapkodta ki a holmijaimat, és a földre hajigálta őket. Repült a selyemblúz, amit a jutalmamból vettem. Utána az újévi ruhám. A polcról lezuhant egy régi könyv is, benne egy préselt juharlevéllel. A levél roppant egyet a talpa alatt. Megmerevedtem. Nem az ékszerek miatt. Nem a blúz miatt. Hanem azért az apró, törékeny őszi emlékért, amelyet mellékesen eltaposott.
– Hagyja abba – mondtam olyan egyenletes hangon, mintha időjárás-jelentést olvasnék. – Ez a magántulajdonom. Gábor nincs ide bejelentve. Maga sem. A lakás a nagymamámé volt. Kérem, távozzon.
– Majd én megmutatom neked, ki távozik! – rántotta ki a komód fiókját. – Kis szédelgő! Azt hitted, megkaparintottál egy darabot, és kész? Úgy füstöllek ki innen, mint az egeret a pincéből!
Egy mozdulattal összemarkolta az ékszereimet: bizsukat, anyám keresztmedálos láncát, mindent, amit elért, és beledobálta a feneketlen táskájába. A nyitott szája úgy tátongott, mintha el akarná nyelni az életem maradékait.
– Biztos mindent összelopkodtál, amíg Gábor mellett voltál! Feljelentelek! Vannak embereim a közös képviseletnél, majd táncolsz még!
És akkor végre felfogtam: ez nem egyszerű jelenet volt, és nem is családi elszámolás.