Hanem bűncselekmény. Ráadásul büntetőügy. Néztem, ahogy Mónika a fehérneműim között turkál, láttam a bíborszínűre dagadt arcát, a lepattogzott körmű ujjait, és a félelem egyszer csak kicsúszott belőlem. A helyén hideg, csengő tisztánlátás maradt. Rendben. Háborút akartál? Megkapod. De az én szabályaim szerint.
Megfordultam, és kimentem a konyhába. Odabent bútorok csattogtak, közben záporoztak a gyalázkodások a halott anyámra. „…haszontalan perszóna, nem esett messze az alma a fájától…” A vér a halántékomig szaladt, de összeszorítottam a fogam. Ütni tilos. Ordítani értelmetlen. Felvettem a telefont. Száztizenkettő.
– Jó napot, rendőrség? – mondtam olyan hangosan, hogy akár a fürdőszobában is hallhassa. – Bűncselekményt szeretnék bejelenteni. Betörés és rablás. Építők utcája tizennégy, harminchárom. Jogosulatlan behatolás, magántulajdon eltulajdonítása. Az elkövető még a lakásban van. Nő, körülbelül hatvanéves. Seprű és táska van nála. Agresszív. Várom az intézkedést.
A szobára olyan csend zuhant, hogy szinte vágni lehetett. Aztán dobogó léptek közeledtek.
– Te meg mit művelsz?! – visított fel az anyósom, kidülledt szemmel berontva. – Kit hívogatsz, te eszetlen?
– A rendőrséget – feleltem nyugodtan, a két szeme közé nézve. – A helyszínre. Megtévesztéssel, lopott kulccsal jutott be az otthonomba. Százharminckilences paragrafus. A táskában lévő ékszerek pedig százötvennyolcas. Lopás. Maradjon itt, és várja meg a járőrt. Teával nem kínálom.
Úgy kapkodta a levegőt, mint partra vetett hal. Megpróbálta kitépni a kezemből a telefont, de hátraléptem az asztal mögé, és felemeltem a kezem.
– Ne nyúljon hozzám. A lépcsőházi kamera rögzít. Valószínűleg a szomszéd autós kamerája is. Az ujjlenyomatai ott vannak a táskán. Lesz mivel dolgoznia a nyomozónak.
Az a tíz perc egy teljes örökkévalóságnak tűnt. Mónika hol az ajtó felé vetette magát, én pedig elálltam az útját, hol zokogni kezdett, szétkenve a szempillaspirálját, hol újra gyalázkodott. Egyszer azzal fenyegetett, hogy kirúgat, máskor bocsánatért könyörgött. Én némán ittam a bergamottos teámat. Fémes íze volt. Életem legfinomabb csészéje. A szabadság íze.
A rendőrök meglepően hamar megérkeztek. Egy fáradt tekintetű hadnagy és egy őrmester, aki valaha sportoló lehetett. Elég volt végignézniük a feldúlt lakáson, rajtam, meg a tömött táskát szorongató, üvöltöző nőn: azonnal összeállt nekik a kép. A kulcsokat bizonyítékos zacskóba tették.
A hadnagy Mónika felé fordult, és látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik megőrizni a hivatalos nyugalmát.