– Katalin, meddig álldogálsz még odakint? Hozd már azt a salátát, mindenki arra vár!
A tűzhelynél álltam, egyszerre két serpenyő fölött. Az egyikben fasírt sült, a másikban tejfölös gomba rotyogott. Mögöttem visított a sütő időzítője. A kezem csupa zsír volt, a kötényem lisztes, a halántékomnál pedig egy nedves hajtincs tapadt az arcomhoz.
– Megyek már – feleltem inkább csak a levegőnek.
A fiunk új lakásának nappalijából tizennégy ember nevetése hallatszott. Márk lakásavatója volt. Annával végre beköltöztek az első saját kétszobás otthonukba, a Csillagász utcába, mi pedig összegyűltünk a rokonsággal, hogy megünnepeljük. Ott ült Erika asszony, a nászasszony, László öccse a feleségével, két távoli nagynéném Egerből, a fiatalok három barátja, a harmadik emeleti szomszédnő, aki „csak véletlenül benézett, mert olyan jó illat volt”, Anna egykori témavezetője a nejével, és persze az anyósom, Mária Istvánné, aki az asztalfőn trónolt, akár egy királyné.
László, a férjem, közvetlenül mellette foglalt helyet. Már kipirult az arca, a harmadik pohárnál tartott. A zakóját levette, az ingét két gombbal kigombolta, és úgy terpeszkedett, mintha ő volna a ház ura.
Márk eredetileg azt javasolta, hogy rendeljünk mindent étteremből. Még az árlistát is elém tette: bankett tizenöt főre, fejenként nagyjából 36 000 forint. Összesen 540 000. Csakhogy nekik Annával ott volt a hitel, a felújítás, a konyha sem készült el teljesen.
– Ugyan, kisfiam – mondtam akkor. – Ne égessétek magatokat a család előtt rendelt étellel. Majd én megcsinálom.
A „majd én” négy teljes napot jelentett. Kedden este összeírtam a bevásárlólistát, két füzetoldal telt meg vele. Szerdán elmentem vásárolni, négy telepakolt szatyrot cipeltem haza az Auchanból, éjjel még a hátam is sajgott tőle. Csütörtökön bepácoltam a húsokat, ledaráltam és befűszereztem a fasírtalapot, megfőztem a kocsonyát. Pénteken pedig hajnali hattól estig a tűzhely mellett álltam. Csirkemelltekercs aszalt szilvával. Franciasaláta tizennégy főre. Rakott heringes saláta egy óriási tálban. Céklás krumplisaláta. Három könnyebb saláta. Forró fasírt. Tejfölös gomba. Sütőben sült csirke krumplival. Káposztás pite előételnek. Meggyes pite desszertnek.
És még így sem soroltam fel mindent.
László ezalatt a négy nap alatt mit tett hozzá? Egyszer elment kenyérért, mert nekem kiment a fejemből. Ennyi. A fennmaradó időben ott volt neki a kanapé, a tévé, meg a szokásos: „Kati, hozz már egy teát.”
Bevittem a vendégeknek a salátát. Aztán a fasírtot. Utána a gombát. Végül a második meleg fogást, a csirkét krumplival, amit reggel hat óta sütögettem.
– Aranyból van a feleséged, Laci – mondta hangosan Erika asszony. – Én nem is értem, hogyan bír ennyi mindennel. Te legalább segítettél neki valamiben?
László csak legyintett, bekapott egy darab csirkét, és még le sem nyelte, már válaszolt:
– Ugyan már, mit kell ezen túlzásba vinni? Elmosogat pár tányért, ennyi. Asszonydolog. Nálunk az üzemben, ott van munka, ott férfiak vannak, felelősség. Itt meg mi van? Felvágta, megkeverte, melegen kitette az asztalra. A csirkét betolta a sütőbe, az meg megsült magától.
A konyhaajtóban dermedtem meg, üres tálcával a kezemben.
Huszonkilenc év. Huszonkilenc éve mentem ennek az embernek az oldalán. Kilencvenhétben házasodtunk össze a kerületi anyakönyvi hivatalban: rajtam anyám régi ruhájából átalakított menyasszonyi ruha volt, rajta az egyetlen öltönye, amit aztán még hosszú évekig minden ünnepre felvett. Két gyereket szültem neki. Nyolc éve, amikor Márk felvételt nyert az egyetemre, Anna pedig kilencedikes lett, igazán beálltam a mókuskerékbe: nagykereskedelmi raktár, műszakok, aztán este otthon a háztartás, reggeli készítés hajnali ötkor, szombaton mosás, vasárnap vasalás.
Áruismereti ügyintézőként dolgozom egy nagykereskedelmi telepen. Egy műszak tíz óra talpon, raktár és iroda között ingázva. Este hétre érek haza. Otthon pedig kezdődik a második műszak. És László ez alatt a nyolc év alatt egyetlenegyszer sem mondta, hogy: „Kati, ülj le, ma majd én megcsinálom.”
Soha. Egyetlen vacsorát sem főzött. Egyetlen ingét sem vasalta ki magának. Még arra sem volt példa, hogy beugrott volna a rendelőbe időpontot kérni nekem az orvoshoz, pedig naponta elment mellette.
Közben végig ő volt „a családfenntartó”. Hazahozta a fizetését, letette az éjjeliszekrényre, aztán lerúgta a cipőjét, és bevackolta magát a fotelbe a tévé elé.
Csakhogy ez a nagy családfenntartás inkább csak szóban hangzott jól. Az üzemben művezetőként dolgozik. Én 48 000 forinttal többet keresek nála. Erről azonban nálunk nem beszélünk. Tilos téma. Mert ha szóba kerül, László megsértődik, és három napig némasággal büntet.
Lenéztem a saját kezemre. A bütykeim vörösek voltak, a körmeim rövidre vágva, letöredezve. A középső ujjamon tegnapi égésnyom éktelenkedett a serpenyőtől. A tenyeremen a bőr kiszáradt, tele volt apró repedésekkel az állandó mosogatástól. Kézkrémből mindig a legolcsóbbat veszem, kétszáz forintos tubust, mert „minek költeni rá, nem randira készülsz”.
Ezt ő mondta. Két évvel ezelőtt.
– Laci – szólaltam meg halkan. – Ezt most komolyan gondoltad?
– Mi van ezen? – kérdezte.