Elmosolyodott a vendégek felé, mintha csak valami remek tréfát sütött volna el.
– Ugyan már, csak vicceltem. Tényleg, Katalin, miért veszed így a szívedre? Ülj le, igyál valamit. Majd elmosogatod később.
Az anyósa rögtön helyeslően bólogatni kezdett.
– Jaj, Katikám, hagyd már azokat a tányérokat. Ez mindig is asszonyi munka volt, így megy ez a világ kezdete óta. Én is harmincöt éven át mosogattam az én megboldogult Istvánom után, aztán mégsem panaszkodtam. Látod, itt vagyok, élek, egészséges vagyok.
– Maga igen, Mária néni – feleltem csendesen, de elég tisztán ahhoz, hogy meghallja. – István bácsi viszont már nincs itt.
Egyetlen másodpercre úgy dermedtek meg az emberek az asztal körül, mintha valaki elvette volna a hangjukat. Aztán valaki zavartan felnevetett. Mária néni összeszorította a száját.
Tizennégy szempár szegeződött rám. Anna egyik barátnője halkan felkuncogott. A nászasszony, Erika, olyan ügyetlenül tette le a villáját, hogy az megkoccant a tányér szélén.
Én közben a tálcát letettem az ajtó melletti sámlira. Nagyon óvatosan. Mintha attól féltem volna, hogy ha csak egy kicsit is odacsapom, nem az edény törik el, hanem valami bennem.
– Anya – lépett mellém Anna, és a fülemhez hajolva suttogta. – Ne törődj vele. Már ivott.
– Nem az ital beszél belőle, Annus – mondtam neki. – Ő ezt tényleg így gondolja.
Végignéztem az asztalon. Negyvenhét tányér. Pontosan tudtam, mert terítés közben megszámoltam. Egy nagy levesestál. Két salátástál. Tizennégy pohár. A csirkés tál. A gombás serpenyő. A tepsi. Vágódeszka. Kések. Merőkanalak. A tűzhelyen még két fazék.
És ott ült az a férfi, aki az imént mindenki előtt annyival intézte el az egészet, hogy „ugyan már, semmiség”.
Márk az asztal túlsó oldaláról elkapta a tekintetemet. Kicsit felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: anya, jól vagy? Bólintottam neki, hogy igen. Közben pedig már pontosan tudtam, mit fogok tenni.
Kimentem az előszobába. A kabátom a fogason lógott. Felvettem. A táskámat a vállamra akasztottam. A sálat is a nyakam köré tekertem.
Aztán visszaléptem a szobába.
– László – szólaltam meg hangosan.
Azonnal csend lett. Nem azért, mert kiabáltam. Hanem mert a hangom nem olyan volt, amilyennek megszokták.
– Mi van? – emelte fel a fejét.
– Igazad van. A tányérok nem jelentenek nagy ügyet. Akkor ma elintézed te. Meg holnap is. És holnapután is. Én pedig elmegyek pihenni egy kicsit.
– Katalin, most meg mit művelsz? – nevetett fel, de már nem olyan magabiztosan. – Ülj vissza.
– Márk – fordultam a fiam felé. – A kis szobában kinyitható az a kanapé?
– Ki, anya.
– Akkor megengeditek Annával, hogy nálatok maradjak egy hétig? Akár már ma estétől.
Anna olyan gyorsan kezdett bólogatni, mintha csak erre várt volna.
– Persze, Katalin mama. Akár egy hónapig is.
Újra a férjemre néztem. Ott ült, kezében a villával, a villa végén pedig ide-oda himbálózott egy savanyított paradicsom.
– A lakáskulcs nálam van a táskámban. Odaadom Márknak, csak a biztonság kedvéért. Te pedig, László – biccentettem az asztal felé –, boldogulj. Elvégre semmiség az egész. Csak néhány tányér.
Mária néni feljajdult.
– Katikám, hát megőrültél? Vendégek előtt? Micsoda szégyen!
– Mária néni – mondtam nyugodtan, szinte halkan. – A szégyen az, amikor egy nő huszonkilenc éven át hajnal ötkor kel, a férje pedig tizennégy ember előtt azt mondja erre, hogy asszonydolog. Az szégyen. Az, hogy valaki feláll és elmegy, nem szégyen. Az önvédelem.
Erika a szalvétájába köhögött. A harmadik emeleti szomszédasszony tágra nyílt szemmel bámult rám; ilyet házavatón aligha látott korábban.
László végre feltápászkodott. Az inge szétnyílt a hasánál, a pocakja előredomborodott.
– Katalin, lejáratsz engem az emberek előtt!
– Te nem ezt tetted velem az előbb? – vontam meg a vállam. – Akkor most kvittek vagyunk.
Odamentem Márkhoz, és megcsókoltam a feje búbját. Annát arcon pusziltam. Az előszobából elővettem a saját lakásunk kulcsait, és letettem őket az ajtó melletti kis szekrényre.
– A hűtőben van leves három napra. A kenyér zacskóban. A mosógépen a „pamut” programot kell megnyomni, a mosópor a mosdó alatt van. Menni fog, László. Hiszen te vagy a családfenntartó.
Azzal kiléptem.
A lépcsőházban nekidőltem a falnak. Reszketett a kezem. Nem félelemből. Inkább a döbbenettől. Még én magam sem hittem el, hogy tényleg megtettem.
A lift lefelé indult, aztán valahol a hatodik emelet táján megállt, és várnom kellett. És abban a furcsa kis szünetben, a frissen festett lépcsőház és az idegen lakásokból kiszűrődő fasírtillat csendjében hosszú idő után először meghallottam a saját belső hangomat. Nem Lászlóét. Nem a gyerekekét. Nem a raktárvezetőnőét. Az enyémet.
Azt mondta: „Na végre.”
Este Annával teáztunk az új konyhájában. Márk leszaladt a boltba, és hozott egy dobostortát, hiába tiltakoztam. Éjjel egyig ültünk ott, nevettünk, és felidéztük, hogyan fullasztotta Márk ötödikes korában a hörcsögöt a fürdőkádba.
Amikor azonban lefeküdtem a kihúzható kanapéra, és leoltottam a villanyt, rezegni kezdett a telefonom. László hívott. Tizenhét nem fogadott hívás. Nem vettem fel. Lenémítottam a készüléket, és képernyővel lefelé letettem a padlóra.
Azon az éjszakán hét órát aludtam egyhuzamban. Egy hónapja először.
Reggel Judit telefonált, a barátnőm a raktárból.
– Kati, hol vagy? A te Lászlód már reggel hatkor engem hívogatott, ordított, hogy megbolondultál.
– Márknál vagyok. Egy hétig itt maradok.
– Te jó ég. Figyelj, ma be kell menned dolgozni?
– Én ma nem megyek be.