— Vagy átutalsz most azonnal, vagy megmondom mindenkinek, hogy elhagytad értem a férjedet.
Zsuzsanna a kórházi folyosón állt, a telefon a kezében, és a fal hideg csempéje a hátán. Hatvan éves volt, és tizennyolc éve fizette a unokaöccse lányának az életét. Az iskolát. Az esküvőt. A lakást.
Sándor mellette állt, a karját a vállán tartotta. A folyosón még ott volt Erzsébet néni, a sógornője, meg a fiatal Péter, Sándor unokatestvére — mind hallótávolságon belül, mind arra várt, hogy kiderüljön, mi ez az egész.
— Add ide — mondta Sándor halkan.
Zsuzsanna a fejét rázta. Nem. Ezt ő intézi.
— Kapcsold hangosra — mondta helyette.
Sándor egy pillanatig nézett rá. Aztán megnyomta a gombot.
— Hangos — mondta csendesen.
Zsuzsanna felemelte a telefont. A folyosón csend lett.
— Beszélj — mondta.
Csend. Aztán semmi.
Zsuzsanna visszatette a telefont a zsebébe, és ránézett Sándorra.
— Mehetünk — mondta.
Tizennyolc év. Tizennyolc év kellett, hogy egyetlen szó elég legyen.
Borbála huszonkét éves volt, amikor először hívta fel Zsuzsannát azzal, hogy nincs pénze a vizsgadíjra. Zsuzsanna akkor még azt hitte, ez egyszer van. Hogy az anyja, a saját nővére, Margit, majd rendezi a dolgokat. Hogy Borbálának csak egy kis segítség kell, és aztán megy a maga lábán.
Huszonkét éves volt Borbála, és Zsuzsanna negyvenegy.
— Zsuzsi néni, te az egyetlen, aki megért engem — mondta akkor a lány a telefonba. — Anyám nem érti, hogy milyen nehéz ez az egyetem. Te tudod, milyen volt. Te mindig tudod.
Zsuzsanna tudta. Ő is dolgozva végezte az egyetemet, este kettőig tanult, reggel hatkor kelt. Tudta, milyen az, amikor az ember egyedül csinálja.
— Mennyit kell? — kérdezte.
— Huszonnyolcezer forint. De ha tudnál harmincat, az jobb lenne, mert a könyv is—
— Jó — mondta Zsuzsanna. — Holnap megvan.
Akkor még nem volt Sándor. Akkor Zsuzsanna egyedül élt, a kis lakásában, és a fizetéséből minden hónapban félretett valamit. Nem sokat. De volt.
Harmincezer forint. Aztán még egyszer harmincezer. Aztán ötvenezer, mert a kollégiumi díj nőtt. Aztán százötvenezer, mert Borbála nem kapott ösztöndíjat, és Margit azt mondta, nincs miből.
Margit soha nem volt miből.
Zsuzsanna soha nem kérdezte, miért nincs. Csak fizetett.
Sándorral hat évvel később találkozott, egy munkahelyi rendezvényen. Negyvenhat éves volt, Sándor negyvennyolc. Sándor elvált, két felnőtt fia volt, és az a fajta ember, aki nem kér semmit, de mindent megad, amit tud.
Az első vacsorán azt mondta:
— Nem szeretem a nagy gesztusokat. Inkább csinálja az ember, amit kell.
Zsuzsanna akkor arra gondolt: ez az ember komoly.
Három hónappal később Borbála felhívta, és azt mondta: