— Sándor — mondta csendesen —, Erzsébet néni és Péter még itt vannak a folyosón?
Sándor egy pillanatig nézett rá. Aztán hátranézett.
— Igen — mondta.
— Kérlek, kapcsold hangosra. És hívd őket közelebb.
Sándor nem kérdezett. Megnyomta a gombot. Aztán felállt, és halkan szólt Erzsébet néninek és Péternek, akik néhány méterre ültek. Mindketten közelebb jöttek.
A folyosón most öten voltak: Zsuzsanna, Sándor, Erzsébet néni, Péter, és a telefon hangszórójából Borbála halk lélegzése.
Zsuzsanna felemelte a telefont.
— Borbála — mondta. A hangja egyenletes volt. Nem remegett. — Hallasz engem?
— Igen — mondta Borbála. — Szóval átutalsz, vagy—
— Borbála — mondta Zsuzsanna —, itt van Erzsébet néni. Itt van Péter. Hallanak mindent.
Csend.
— Amit mondani akartál — mondta Zsuzsanna —, mondd el. Én hallgatom.
Csend.
Hosszú csend.
Borbála nem szólt semmit.
Zsuzsanna várt. Egy másodperc. Kettő. Öt.
— Borbála — mondta végül —, ha nincs több mondanivalód, én most visszamegyek a kezelésre.
A vonalból semmi. Csak a halk, egyenletes zaj, ami azt jelenti, hogy a kapcsolat még él.
— Jó — mondta Zsuzsanna. — Viszlát.
Letette.
Erzsébet néni a szája elé tette a kezét. Péter a cipőjét nézte.
Sándor Zsuzsanna mellé lépett, és a karját a vállára tette. Nem szorosan. Csak ott tartotta.
— Mehetünk? — kérdezte halkan.
— Mehetünk — mondta Zsuzsanna.
A kezelés hat hétig tartott. Borbála nem hívott. Nem írt. Nem küldött üzenetet.
A rokonok nem mondtak semmit Zsuzsannának arról, hogy elhagyta volna a családot. Mert nem volt mit mondani. Mert mindenki hallotta, ami a folyosón elhangzott — vagy inkább ami nem hangzott el.
Zsuzsanna a hatodik héten, egy csütörtöki reggelen, kiment a klinika kertjébe, ahol január végére már egy kicsit engedett a hideg. A padon ült, és a kezében tartotta a telefonját.
Nem Borbálának akart írni. Nem volt mit írni.
Csak ült, és nézte a telefon kijelzőjét, amin semmi nem volt. Semmi értesítés, semmi üzenet, semmi.
Sándor kijött utána egy bögre teával.
— Hideg van — mondta, és odaadta a bögrét.
Zsuzsanna átvette. A bögre meleg volt a tenyerében.
— Sándor — mondta.
— Igen.
— Köszönöm.
Sándor leült mellé a padra.
— Miért? — kérdezte.
Zsuzsanna a bögrét nézte. A tea gőzölgött a januári levegőben, vékony, egyenes szálban felfelé.
— Mert soha nem mondtad, hogy elég.
Sándor nem válaszolt. Csak ott ült mellette, a válluk összeért, és a kert csendes volt, és a gőz felszállt, és aztán eltűnt.