Zsuzsanna a kezét nézte. A keze remegett egy kicsit, de csak egy kicsit.
— Jó — mondta.
Az indulás előtt Zsuzsanna felhívta Borbálát. Nem azért, mert muszáj volt. Azért, mert tizennyolc éve mindig felhívta, ha valami történt.
— Borbála — mondta —, Debrecenbe megyek kezelésre. Sándorral.
Rövid csend.
— Mikor jössz vissza?
— Nem tudom. Néhány hét, talán több.
— És addig?
— Addig mi?
— Addig én mit csináljak? — mondta Borbála. — Tudod, hogy most nehéz a hónap. A gyerek beteg volt, a férjem—
— Borbála — mondta Zsuzsanna —, én most kezelésre megyek.
— Tudom, de—
— Viszlát — mondta Zsuzsanna, és letette.
Arra gondolt: na, ez most szép. Most aztán tényleg szép.
Debrecenben a klinika folyosója hosszú volt és fehér, és az ablakokból a januári égre lehetett látni, ami szürke volt és alacsony. Sándor ott volt mellette, amikor a felvételi papírokat töltötték ki, ott volt, amikor az orvos elmagyarázta a kezelési tervet, ott volt, amikor Zsuzsanna a folyosón leült egy padra, mert a térde megroggyant egy pillanatra.
— Jól vagy? — kérdezte Sándor.
— Igen — mondta Zsuzsanna. — Csak egy pillanat.
Sándor leült mellé. Nem fogta meg a kezét, nem mondott semmit. Csak ott ült.
Zsuzsanna arra gondolt: tizennyolc éve ez az ember nem kért tőlem semmit. Tizennyolc éve csak adott.
A telefon akkor csörgött.
Zsuzsanna megnézte a kijelzőt. Borbála.
— Nem veszem fel — mondta.
— Rendben — mondta Sándor.
Újra csörgött. Aztán megint. Aztán jött egy üzenet: Zsuzsi néni, sürgős, kérlek hívj vissza.
Zsuzsanna felsóhajtott. Visszahívta.
— Mi van? — kérdezte.
— Zsuzsi néni — mondta Borbála, és a hangja olyan volt, mint mindig, amikor pénzről volt szó: egy kicsit sietős, egy kicsit sértett —, nekem most azonnal kellene százezer forint. A bérleti díj, és ha nem fizetem ki holnapig—
— Borbála — mondta Zsuzsanna —, én most kórházban vagyok.
— Tudom, de ez sürgős. Ha átutalsz most—
— Nem tudok most átutalni.
— Zsuzsi néni — mondta Borbála, és a hangja megváltozott. Keményebb lett. Szárazabb. —, ha nem utalsz, akkor kénytelen leszek megmondani a rokonoknak, hogy te elhagytad a családot. Hogy elhagytál engem, aki neked olyan vagyok, mint a lányod, és elmentél azzal a férfival, aki mindig is el akart szakítani tőlünk.
Zsuzsanna nem szólt semmit.
— Mindenki tudni fogja — mondta Borbála. — Erzsébet néni, mindenki. Hogy te engem elhagytál.
A folyosón csend volt. Valahol messze egy ajtó csapódott be. Sándor mellette ült, és nézett rá.
Zsuzsanna arra gondolt: tizennyolc év. Tizennyolc év, és most ezt.
Aztán arra gondolt: vége.
Nem dühösen. Nem sírva. Csak: vége.