Anna a repülőtér check-in pultjai között álldogált, és a tömegben azt a régi munkatársnőjét kereste, akinek Varsóból kellett megérkeznie. A járat késett, ő pedig már harmadszor járta körbe a várócsarnokot, amikor hirtelen megakadt a tekintete egy túlságosan is ismerős tarkón. A férje volt az. Gábor, teljes életnagyságban, világos, könnyű széldzsekiben, egy hatalmas bőröndöt húzva az antalyai járat felvételi pultja felé. Mellette Erzsébet asszony, az anyósa haladt, úgy kapaszkodva a karjába, mintha soha többé nem akarná elengedni. Néhány lépéssel mögöttük egy fiatal nő sietett apró léptekkel, egy körülbelül ötéves kisfiút vezetve.
Anna ösztönösen behúzódott az egyik oszlop mögé. Aznap reggel Gábor még ezt mondta neki: „Sürgős üzleti út Észtországba, két nap az egész, nem több.” Anna maga pakolta össze neki a táskát, még egy meleg pulóvert is beletett. Most pedig ott állt egy nyaralásra való, nagy bőrönddel, mellette pedig Krisztina sürgölődött — Erzsébet keresztlánya, akit az anyósa már fél éve makacsul próbált bejuttatni a családi vállalkozásukba. A kisfiút Anna soha életében nem látta.
A hideg márványhoz simult, és úgy érezte, a szíve felcsúszott a torkába. Elővette a telefonját, és felhívta a férjét. Gábor kinyomta. Anna újra próbálkozott. Ismét elutasította a hívást. Néhány másodperccel később üzenet érkezett: „Értekezleten vagyok. Később.”
Anna mély levegőt vett, majd közelebb lépett a pultokhoz, közben egy nagy táskákkal felszerelkezett turistacsoport mögé rejtőzött. Ekkor elcsípte az anyósa mondatának végét:
— Gáborkám, el ne felejtsd, a tizennyolcadik sorba szól a helyünk. Krisztina, nálad van Márk útlevele?
A fiatal nő bólintott, és közben megigazította a kisfiú gallérját. Gábor némán átnyújtotta az útleveleket a pultnál álló alkalmazottnak. Anna tisztán látta a kezében a beszállókártyákat. Négy darab volt.
Ekkor Júlia, Gábor egyik üzlettársának felesége váratlanul kibukkant a tömegből, és megérintette Anna vállát.
— Anna, te mit keresel itt? Gábor azt mondta, beteg lettél, ezért nem utazol.
Anna lassan felé fordult. Júlia azonnal elhallgatott, amint meglátta az arcát.
— Júlia, mondd el, amit tudsz — szólalt meg Anna tompa, idegen hangon. — De most az igazat.
Júlia zavarba jött, félrenézett.
— Tényleg nem tudsz róla? Már egy hónapja lefoglalták a szállást az antalyai Palmyra Hotelben. Gábor azt mondta, az anyjával utazik, és… hát Krisztinával. Azt hittem, tisztában vagy vele. Öten készültek menni.
— Öten? — ismételte Anna. — Velem és Leventével együtt?
— Nem. Krisztinával és a fiával. Rólad és Leventéről úgy beszélt, hogy később csatlakoztok, vagy talán egyáltalán nem mentek. Azt mondta, te nem akarsz utazni.
Anna olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei belevájtak a tenyerébe. Levente, az ő ötéves kisfiuk, éppen Anna édesanyjánál volt vidéken. Ő szabadságot kért arra a napra, hogy fogadja a kolléganőjét, másnap pedig el akarta hozni a gyereket. Vagyis a férje az anyjával és a szeretőjével tíz napra elrepült volna, miközben őt egyszerűen félreállították.
— Júlia, melyik járat? — kérdezte Anna, miközben már nyitotta is a légitársaság alkalmazását a telefonján.
— A kétszáznegyvenes, Antalya. Egy óra múlva indul — felelte Júlia, aztán ijedten legyinteni kezdett. — Anna, mire készülsz? Ne csinálj semmi őrültséget.
De Anna már nem hallotta. Megtalálta a járatot, látta, hogy a turistaosztályon még maradt néhány hely, és azonnal megvette a jegyet. Az útlevele ott lapult a táskájában: a következő hétre vízumügyintézést tervezett, ezért mostanában mindig magánál hordta. Pénz volt a kártyáján. Felkapta a táskáját, és határozott, gyors léptekkel elindult a biztonsági ellenőrzés felé, közben fél szemmel arra ügyelt, hogy Gábor és Erzsébet véletlenül se vegyék észre.
Az utolsók között jutott át az ellenőrzésen. A szíve vadul vert, a gondolatai egymásba gabalyodtak, mégis valami jeges, higgadt düh kezdett növekedni benne. Nem fog jelenetet rendezni a repülőtéren. Másképp fog cselekedni.
A gépen Anna a hátsó sorokban foglalt helyet, és mélyen a szemébe húzta a sapkáját. Gábor és a társasága a kabin elején helyezkedett el. Anna magához intette az egyik légiutas-kísérőt, egy kedves arcú, meleg mosolyú fiatal nőt.
— Elnézést, megtenné, hogy odavisz annak az úrnak a tizennyolcadik sorban, a folyosó melletti ülésen egy pohár pezsgőt, és ezt a kis üzenetet? Meglepetés a feleségétől.
Egy szalvétára írt néhány szót, majd diszkréten egy bankjegyet csúsztatott a légiutas-kísérő kezébe. A lány értőn bólintott, és elindult a folyosón.
Gábor éppen hátradőlt az ülésében, amikor megjelent előtte a tálca a pohárral. Meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán elolvasta a szalvétára írt sorokat, és az arca elsápadt. Krisztina, aki mellette ült, odahajolt, hogy belenézzen az üzenetbe. Erzsébet asszony a folyosó túloldalán összeráncolta a homlokát, majd idegesen forgatni kezdte a fejét.
Anna a rejtekéből figyelte őket. Gábor felpattant, és kutatva körbenézett, de a stewardess udvariasan megkérte, hogy foglaljon helyet. Krisztina sietve súgott valamit a fülébe, az arca megnyúlt a rémülettől. Erzsébet hirtelen hátrafordult, és megpróbálta végigpásztázni a mögöttük ülő utasok arcát. Anna még lejjebb húzta a sapkáját, és az ablak felé fordult.
Egy perccel később rezegni kezdett a telefonja. Üzenet érkezett: „Anna, mégis mit művelsz?” Utána rögtön egy másik: „Mindent megmagyarázok. Ez nem az, aminek látszik.” Majd a harmadik: „Kérlek, ne csinálj jelenetet.”
Nem válaszolt. A repülőgép emelkedni kezdett, Anna pedig gondolatban újra végigpergette az elmúlt hónapok eseményeit. Eszébe jutott, ahogy Erzsébet egy családi vacsorán hangosan kijelentette: „Gáborkám többre hivatott annál, mint hogy ingatlanszerződésekkel bajlódjon.” Felidézte, milyen gyakran jelent meg Krisztina az irodában, abban a kis építőipari cégben, amelyet Gáborral ketten a semmiből hoztak létre. Aztán ott voltak a késő estig tartó „tárgyalások”, amelyekre Gábor egyre sűrűbben hivatkozott. És az a nap is bevillant, amikor véletlenül nyitva találta a laptopján az ügyvéddel folytatott levelezést, amelyben vagyonrészek átjátszásáról beszéltek egy stróman nevére. Akkor még nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, azt hitte, csak üzleti ügyekről van szó. Most azonban minden darab a helyére kattant.
Ezzel a felismeréssel Anna lassan a táskájához nyúlt.