Előhúzott belőle egy vékony dossziét, amelyet az utóbbi időben óvatosságból mindig magánál tartott. Benne voltak a közös cég alapító iratainak másolatai, Gábor elmúlt havi híváslistájának kinyomtatott példányai, valamint egy hangfelvétel is: egy beszélgetés Gábor és az anyja között, amelyet Anna egy héttel korábban, a nyaralóban véletlenül rögzített. Erzsébet akkor ezt mondta a fiának: „Ne húzd tovább az időt, írasd át az egészet Krisztinára. Ettől a feleségedtől majd elválunk, a tartásdíjat meg úgy intézzük, hogy ő maga meneküljön el.” Anna a veranda ajtaja mögött állt, és szó nélkül elindította a telefonján a felvételt.
A gép leszállt Antalyában. Anna megvárta, amíg Gábor társasága kiszáll, és csak az utolsók között indult a kijárat felé. A lépcsőnél újra megpillantotta őket: Erzsébet heves kézmozdulatokkal korholta a fiát, Krisztina pedig magához szorította az elaludt kisfiút. Gábor zavartnak látszott. Még mindig hátra-hátrapillantott, de Anna ügyelt rá, hogy kellő távolságban maradjon.
Az érkezési csarnokban meghallotta, amint a fogadó idegenvezető hangosan bemondja:
— Vörös család, négy fő, transzfer a Pálmira Hotelbe, hetes busz.
Anna megjegyezte a nevet, majd a taxipulthoz ment. Negyven perccel később már ugyanannak a szállodának az előcsarnokában állt.
A recepciónál egy kedves arcú fiatal nő mosolyogva köszöntötte.
— Jó napot kívánok! Van foglalása?
— Nincs. Viszont szükségem lenne egy szabad szobára azon az emeleten, ahol a Vörös család szállt meg — mondta Anna, és átnyújtotta az útlevelét meg a bankkártyáját. — Ha lehet, velük szemben.
A recepciós a monitorra pillantott, néhányat kattintott, majd kissé bizonytalanul felemelte a tekintetét.
— Attól tartok, ők a 710-es és a 712-es szobát kapták. Közvetlenül mellettük csak a 714-es szabad, de az a fal túloldalán van.
— Tökéletes lesz.
Tíz perccel később Anna belépett a világos, tengerre néző szobába. Ledobta a táskáját, aztán rögtön a szomszédos falhoz lépett, hogy ellenőrizze, mennyi hang szűrődik át. A beszéd tompán érkezett, de a szavakat még így is ki lehetett venni. Elővette a telefonját, bekapcsolta a rögzítést, és a készüléket a falhoz szorította.
A túloldalról Gábor hangja hallatszott:
— Anya, felfogod, hogy most mindent tönkretehet? Nem ostoba nő.
Erzsébet élesen válaszolt:
— Ne remegj már ennyire! Hát eljött, és akkor mi van? Hadd rendezzen jelenetet, ha akar. Te már aláírtad az ajándékozási szerződést, amellyel a részed Krisztináé lett. Jogilag már semmid sincs a vállalkozásban. Mégis mit fog perelni, a levegőt? Próbálkozzon csak, nekünk jó ügyvédeink vannak.
Anna érezte, ahogy a vér az arcába szökik. Ajándékozási szerződés? Tehát Gábor valóban átíratta az üzletrészét Krisztinára? Nem képzelte, nem értette félre. Tovább rögzített.
Ekkor Krisztina is megszólalt:
— Gábor, talán beszélned kellene vele. Nem akarok botrányt.
— Nincs miről beszélni — vágta rá Erzsébet. — Te pedig, Krisztikém, jobb, ha csendben maradsz. A te dolgod annyi, hogy mellette legyél és mosolyogj. És ügyelj rá, hogy Márk apának szólítsa, világos?
Anna leállította a felvételt. Most már közvetlen bizonyíték volt a kezében. Megnyitotta a közösségi oldal alkalmazását, és új bejegyzést írt. Csatolta azt a képet, amelyet még a repülőtéren sikerült készítenie: Gábor, Erzsébet és Krisztina a kisfiúval a bejelentkezési pultnál. A szöveg alá ezt írta: „A férjem, Gábor Vörös azt állította, üzleti útra repül Észtországba. Ehhez képest jelenleg Antalyában van, a Pálmira Hotelben, az édesanyjával és egy »régi ismerősével«. Kedves barátaim, gratuláljatok neki az új családjához!”
Az ujja megállt a „Közzététel” gomb fölött. Anna pontosan tudta, hogy ha ezt megteszi, többé nincs visszaút. Közös ismerősök, üzleti partnerek, ügyfelek — mindenki látni fogja. De a döntés már megszületett benne. Megnyomta a gombot.
Tizenöt perc sem telt el, a telefonja már folyamatosan rezgett az értesítésektől. Hozzászólások, megjelölések, üzenetek érkeztek egymás után. Kollégák küldtek képernyőmentéseket, barátok írtak biztató sorokat. Gábor ügyvédje is jelentkezett: azonnali törlést követelt, és rágalmazási perrel fenyegetőzött. Anna válaszra sem méltatta.
Este az ablaknál állva nézte, ahogy a medence mellett Gábor az anyjával és Krisztinával vacsorázik. A kisfiú a gyerekmedencében pancsolt. Erzsébet harsányan nevetett. Gábor viszont kőmerev arccal ült, és időről időre a telefonjára nézett. Anna tisztán látta, hogy minden új értesítésnél összerezzen.
Másnap reggel lement reggelizni. Az étteremben nem volt nagy tömeg. Szándékosan a terem közepén választott asztalt, ott, ahol mindenki jól láthatta. Kávét rendelt, majd kinyitott maga előtt egy újságot. Néhány perccel később Gábor lépett be Krisztinával karonfogva, mögöttük pedig méltóságteljesen besiklott Erzsébet. Ő vette észre elsőként a menyét, és úgy torpant meg, mintha a padlóhoz szegezték volna.
— Te meg mit keresel itt? — sziszegte, miközben az asztalhoz sietett.
— Reggelizek — felelte Anna nyugodtan, anélkül hogy felemelte volna a tekintetét az újságról. — Maguknak nem ajánlom az omlettet, túlsózták.
Gábor is odalépett. Az arca sápadt volt, a tekintete bizonytalan.
— Anna, beszéljük meg. Mindent meg tudok magyarázni.
— Természetesen — mondta Anna, félretette az újságot, és elmosolyodott. — De előbb szeretnék tenni egy apró bejelentést.
Felállt, kezébe vett egy kiskanalat, és finoman megkocogtatta vele a poharát. A kevés vendég azonnal felé fordult. Még a pincérek is elcsendesedtek.
— Hölgyeim és uraim — kezdte hangosan, tisztán artikulálva —, elnézést kérek a zavarásért, de van egy közlendőm. Az ott álló férfi, Gábor Vörös, a férjem. Tegnap ide érkezett az édesanyjával és a szeretőjével, Krisztinával, miközben én abban a hitben éltem, hogy üzleti úton van. Szeretném nyilvánosan is gratulálni neki az új családjához. Ja, és mellesleg: az a cég, amelyet együtt építettünk fel, tegnap óta Krisztina tulajdonában van. Drágám, ugye nem felejtetted el közjegyző előtt is hitelesíteni?
A teremben dermedt csend lett. Krisztina szinte belesüppedt a székébe. Erzsébet arca bíborvörösre váltott. Gábor egy lépést tett a felesége felé.
— Hagyd abba, ez nem az, aminek gondolod. Én mindent elmagyarázok.
— Akkor magyarázd el most — felelte Anna. — Itt, mindenki előtt.
Gábor elakadt. Egyetlen értelmes szó sem jött ki a száján. Ekkor Krisztina hirtelen felkapta a fejét, és kibökte: