— Na, Anna, most aztán szépen köszönd meg az én drága Péteremnek! Hiszen, ha úgy vesszük, a semmiből kerültél közénk. Más férfi talán rád se pillantott volna. Árva vagy, hát árva: se rokonság, se hozomány, se ház, se otthon. Nagy szerencséd volt, kislányom!
Ezt az anyósom, Erzsébet asszony mondta az esküvőnkön. Nem halkan, nem félrevonva, hanem harsányan, nevetve, úgy, hogy az egész násznép hallja. Főleg az unokatestvére, Judit, akivel már negyven éve azon versengtek, kinek „előkelőbb” a menye családfája. Erzsébet azt akarta, hogy Judit is pontosan értse: ő milyen nagylelkű és milyen jó szívű asszony, amiért befogadott engem a családba.
Én ott ültem a fehér ruhámban. Nem sírtam. Csak a szám sarkában maradt egy vékony, erőltetett mosoly. Péter mellettem megfeszült, és az asztal alatt olyan erősen szorította meg a kezemet, mintha ezzel akarna megvédeni.
— Anya, elég legyen — sziszegte.
— Ugyan már, mi rosszat mondtam? — legyintett Erzsébet. — Én csak az igazat mondom. Anna, te nem veszed a szívedre, ugye? Te egyszerű lány vagy, nem vagy kényes. Mindenki tudja, hogy intézetben nőttél fel, de lám, mégis rendes ember lett belőled. Én csak azt mondom: becsüld meg, hogy a mi családunkba kerülhettél.
A vendégek kuncogtak. Zavartan, feszengve, de azért nevettek. Volt, aki csak udvariasságból, nehogy megsértse a háziasszonyt. Másoknak őszintén mulatságosnak tűnt a jelenet. Judit néni pedig szinte ragyogott: az ő menye egy „ezredes lánya” volt, és Erzsébet az én árvaságom mellett most csúfosan alulmaradt. Erzsébet pontosan érezte ezt, ezért próbálta hangosabb szóval ellensúlyozni a vereséget.
Én hallgattam. Péter is hallgatott.
És annál az asztalnál senki, de senki nem tudott egy egészen egyszerű dolgot.
Valóban intézetben nőttem fel. Csakhogy nem egészen úgy, ahogyan ők elképzelték.
Annának hívnak. Teljes nevemen Anna, András lánya Severceva. Tényleg gyermekotthonban nevelkedtem, hatéves koromtól egészen tizennyolc éves koromig. Ez nem hazugság. Péter is ezt tudta rólam, amikor az egyetemen megismerkedtünk. A harmadik randinkon mindent elmondtam neki, mert nem akartam, hogy később bármiféle „egyszer csak kiderül” típusú titok álljon közénk.
Amit viszont Péternek nem árultam el — és amit, gondolom, már sejtik, az anyja végképp nem tudhatott —, az az volt, ami velem huszonkét éves koromban történt.
Akkor már elvégeztem a közgazdasági kar harmadik évét. Kollégiumban laktam, és esténként pincérnőként dolgoztam, hogy legyen miből megélnem. Egy napon pedig felkeresett valaki.
Ügyvéd volt. Gábornak hívták. Egyenesen a kollégiumba jött utánam, irattartóval a hóna alatt, igazolvánnyal a zsebében.
— Ön Anna, András lánya Severceva? — kérdezte udvariasan. — Jó napot kívánok. Egy család érdekeit képviselem… fogalmazzunk így. Ön András Severcev lánya?
— Igen — feleltem. — Apám meghalt, amikor hatéves voltam.
— Értem. És az édesanyját Katalinnak hívták, leánykori nevén Koreckának?
— Igen. Ő egy évvel apám után halt meg. Gyermekotthonban nőttem fel. Miről van szó?
Gábor elővette a papírokat, és elmesélte nekem a saját életem történetét — azt a részét, amelyről addig nekem sem volt fogalmam.
Volt egy nagyapám. Anyai ágon. Korecki Istvánnak hívták. Élt. Nyolcvanhárom éves volt, Debrecenben lakott, és vállalkozása is volt: nem óriási birodalom, de tisztességes, stabil üzlet, nagyjából harminc gyógyszertárból álló hálózat a környéken. És egész életében nem tudta, hogy van egy unokája.
Hogy miért nem? Mert anyám fiatal korában rettenetesen összeveszett vele, aztán elment Szegedre, és hozzáment apámhoz — nagyapám akarata ellenére. István ezt határozottan ellenezte. Azt mondta neki: „Ha elmész, vissza se gyere.” Anyám elment. És valóban soha többé nem tért vissza.
A szüleim autóbalesetben haltak meg. Én azért kerültem intézetbe, mert a gyámhatóság ugyan próbált rokonokat találni, de anyám és a nagyapám tizenöt éve nem beszéltek egymással. A régi címlistái, jegyzetei pedig a lakással együtt megsemmisültek, mert a balesetet tűz is követte. Szegeden senki nem tudott a Debrecenben élő nagyapámról. Ő pedig arról sem tudott, hogy a lányának egyáltalán gyermeke született.
Véletlenül szerzett tudomást rólam. Az egyik segítője 2024-ben valamiért előásta a családi irattárat, mert nagyapám egyik régi lakásához keresett elveszett dokumentumokat.