És ekkor bukkant rá a születésemről szóló adatokra.
A nagyapám azonnal ügyvédet fogadott. Az ügyvéd pedig megtalált engem: egy egyetemi kollégiumban, Szegeden, egy háromágyas szobában.
– Anna András lánya – szólított meg Gábor –, a nagyapja szeretne találkozni önnel. Természetesen csak akkor, ha ön is beleegyezik. Azt is közölnöm kell: már elkészíttette a végrendeletét. Eszerint ön az egyetlen örököse a vállalkozásának és minden vagyonának. Függetlenül attól, hogy hajlandó-e találkozni vele, vagy sem.
Úgy utaztam Debrecenbe, mintha nem is ébren lettem volna. Végig az járt a fejemben, hogy mire odaérek, kiderül: az egész átverés, csalók csapdája, és senki sem vár rám. De amikor leszálltam, ott állt a reptéren egy idős férfi, hosszú kabátban. Magas volt, ősz hajú, és olyan szeme volt, mint nekem. Pontosan ugyanaz a tekintet nézett vissza rám, amelyet addig csak a tükörből ismertem.
Magához ölelt. Sírt. Aztán rekedten ennyit mondott:
– Kislányom… bocsáss meg ennek a vén bolondnak. Az anyádat a saját büszkeségem miatt veszítettem el. Téged már nem foglak.
Egy évet töltöttünk együtt. Hozzá költöztem, a tanulmányaimat pedig távoktatásban fejeztem be. Közben ő mindenbe beavatott, ami a vállalkozásához tartozott. Szándékosan magával vitt az összes patikájába, bemutatott az üzletvezetőknek, megmutatta, hogyan működik az iratkezelés, és megtanított arra is, hogyan kell mérlegeket olvasni.
Pontosan egy évvel később meghalt. Csendben ment el, álmában. A szíve régóta beteg volt, és ő pontosan tudta, hogy már nincs sok ideje.
Én pedig ott maradtam huszonhárom évesen, egy harminckét gyógyszertárból álló hálózat örököseként. Volt egy lakás Debrecen központjában, egy ház az elővárosban, és nagyjából százhatvanmillió forint a számlákon.
Péterrel egy évvel később ismerkedtem meg. Addigra már visszaköltöztem Szegedre, a cégek irányítását pedig a nagyapám régi, megbízható ügyvezetőjére bíztam. Péter velem egyidős volt, mérnökként dolgozott. Jó ember volt. Kedves, becsületes, talán egy kicsit túlságosan naiv is, de ezt bőven ellensúlyozta az őszintesége. Manapság ez ritka kincs.
Mindent elmondtam neki. A nagyapámat, az örökséget, a patikákat, a pénzt. Semmit sem hallgattam el.
És azt hiszem, ő volt az egyetlen férfi az életemben, aki erre úgy reagált, ahogy kellett.
– Anna – mondta –, engem ez nem érdekel. Van saját fizetésem, vannak saját terveim. A te pénzed a tiéd. Nem akarok hozzáférést, közös számlát, semmit. Én téged szeretlek, nem a vagyonodat. Ha ettől nyugodtabb lennél, kössünk házassági szerződést, hogy soha ne legyen benned kétség.
Meg is kötöttük. Még az esküvő előtt. A szerződésben világosan szerepelt: minden, amit a házasság előtt szereztem, illetve amit öröklés útján kaptam, kizárólag az enyém marad. Péter úgy írta alá, hogy a szeme sem rebbent.
Egyetlen dolgot kért csak.
– Anna, anyának egyelőre ne mondd el. Ő… nem egyszerű ember. Ha megtudja, hogy pénzed van, kétféleképpen reagálhat: vagy hízelegni kezd, vagy meggyűlöl. Harmadik lehetőség nála nincs. Várjunk vele. Hadd ismerjen meg előbb téged. Emberként.
Beleegyeztem, mert ésszerűnek tűnt. És emberileg is megértettem. Én magam is azt szerettem volna, hogy miattam szeressenek vagy ne szeressenek, ne pedig a patikák miatt.
Összeházasodtunk. Az esküvőn pedig megtörtént az, amivel az egész történetet kezdtem.
A lagzi után Péter édesanyjánál laktunk. Csak ideiglenesen, amíg elkészül a felújítás abban a lakásban, amelyet Péterrel béreltünk. Két hónapról volt szó. Két hónap pokolról.
Erzsébet asszony egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy emlékeztessen rá: ki vagyok én, és hol a helyem.
– Annácska, a mosogatás női munka. Én ötven évet álltam a mosogató mellett, nekem elég volt.
Máskor így szólt:
– Annácska, Péter hadd pihenjen, ő a kenyérkereső. Te meg mit ülsz ott? Menj, melegíts vacsorát.
Aztán jött a következő szúrás:
– Annácska, ez valami árvaházi berögződés nálad, hogy lekapcsolod a villanyt a vécében? Spórolni kell, ugye? Nálunk nem szokás fillérezni, mi rendes család vagyunk.
Én hallgattam. Mosolyogtam. Takarítottam, főztem, és lekapcsoltam a villanyt.
Péter próbált kiállni mellettem, de Erzsébet ilyenkor azonnal jelenetet rendezett.
– Egyedül neveltelek fel, az életemet adtam érted, te meg most ezért az árva lányért tépsz darabokra?!
Végül azt mondtam Péternek:
– Ne védd meg mindenáron. Kibírom, amíg kész nem lesz a felújítás. Elköltözünk, és vége lesz.
Két hónap múlva elkészült a lakás. Átvittük a dolgainkat az albérletbe. Erzsébet pedig a saját otthonában maradt, és mélyen megsértődött, amiért szerinte „megszöktünk előle”.