Egy hallgatag, fagyos hangulatú gyermekotthonban, ahol a kopott, szürke téglák közé csak ritkán szűrődött be igazán a napfény, két kisfiút mindenki úgy emlegetett, mintha édestestvérek lettek volna.
Balázs és Gergő nem közös vérből származtak, mégis olyan kapocs fűzte össze őket, amely sok családi köteléknél erősebbnek bizonyult. Már egészen apró koruktól, az első bizonytalan lépésektől és gyermeki sírásoktól kezdve egymás mellett voltak, mintha ugyanannak a léleknek két külön darabja kerülte volna őket.
A barátságukat nem kellett magyarázniuk. Benne volt egy összenézésben, egy fél mozdulatban, a kimondatlan biztatásban: „Nem hagylak magadra. Soha.” Abban a világban, ahol a szeretet ritka kincsnek számított, a gyengédség pedig szinte elérhetetlen ajándék volt, ők ketten egymás számára jelentették az otthont.
Gergő múltját súlyos tragédia árnyékolta be. Szülei egy borzalmas éjszakán vesztették életüket. A lakásban ital, harsány nevetés és gondatlanság keveredett, s a mulatozás közben senki sem törődött azzal, hogy levegőt engedjenek be. Mire reggel a szomszédok megérezték a gáz szúrós szagát, már nem lehetett segíteni rajtuk.
Az anya és az apa örökre eltűnt az életéből, ötéves fiukat a nagymamára hagyva, anélkül hogy sejthették volna: a gyermek akkor látta őket utoljára élve. Balázs sorsa másképp, de ugyanilyen fájdalmasan indult. Egy magányos asszony fiaként született, aki egy napon a tükör előtt állva belátta, hogy sem biztos hátteret, sem remélhető jövőt nem képes adni neki. Nehéz, összetört szívvel döntött úgy, hogy gyermekét intézetbe viszi. Ezután véget vetett saját életének, és csupán néhány sor maradt utána: „Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam igazi anyád lenni. Talán így kapsz egy esélyt.”
A gyermekotthon zárt falai között Balázs és Gergő egymás menedékévé váltak. Amikor a nevelők hangja keményen csattant, amikor a többi gyerek kinevette vagy bántotta őket, amikor a téli éjszakák hidege végtelennek tűnt, ők csak leültek egymás mellé. Összekulcsolták az ujjaikat, és szavak nélkül is értették egymást. Máskor halkan álmodozni kezdtek: egy meleg szobáról, egy anyáról, aki végigsimít a hajukon, egy apáról, aki egyszer majd megtanítja őket autót vezetni. Legtöbbször azonban csak egyetlen vágyuk volt: hogy soha ne szakítsák el őket egymástól.
Egy alkalommal a kilátástalanság és a szökés reménye olyan tettre vitte őket, ami miatt majdnem eltanácsolták őket az intézetből. Éjnek idején együtt megszöktek, beosontak a piac területére, és élelmet vettek el: kenyeret, sajtot, valamint egy doboz sűrített tejet. Nem kapzsiság vezette őket, hanem az üres gyomor és az a kínzó érzés, hogy a világ egyszerűen nem vesz tudomást róluk.
Hamar elfogták őket. A nevelők azonban, amikor belenéztek a két fiú rémülettel és fájdalommal teli szemébe, végül nem tudták őket keményen megbüntetni. Megkegyelmeztek nekik, bár annak az éjszakának az emléke sokáig ott maradt közöttük.