Később úgy emlegették azt az esetet, mint az egyetlen komoly botlásukat, mégis mindkettejük életébe mélyen beleégett. A történtek híre feljebb is eljutott, ezért az intézetben egy időre ellenőrzést rendeltek el, kérdezősködtek, vizsgálódtak, keresték a felelősöket. Ám akárhogy forgatták is az ügyet, Balázst és Gergőt nem sikerült elszakítani egymástól.
Akadt azonban egy másik emlékük is, amelyre nem szégyennel, hanem különös, csendes melegséggel gondoltak vissza. Időről időre, talán néhány havonta, megjelent náluk egy férfi. Támogató volt, de nem olyan, aki gazdagságát fitogtatva csomagokat oszt szét, aztán eltűnik. Inkább olyan embernek látszott, akinek a jósága nem a pénztárcájából, hanem a lelkéből fakadt. Leült a gyerekek közé, játszott velük, végighallgatta a vágyaikat, és őszintén tudott nevetni még a legügyetlenebb tréfáikon is.
Egy napon Balázs és Gergő különleges ajándékot kaptak tőle: mindkettőjük csuklójára egy-egy márkás karóra került. Nem egyszerű tárgyként tekintettek rájuk. A két fiú számára ezek az órák azt üzenték: „Számítotok. Ti is emberek vagytok, és van helyetek a világban.” Ettől kezdve úgy őrizték őket, mintha kincsek lettek volna. Fürdéskor sem szívesen vették le, éjszaka is a csuklójukon maradtak. Nem az időt mutatták nekik elsősorban, hanem azt, hogy a világban még létezik irgalom és jóakarat.
Az évek lassan elgurultak felettük, és a két árva fiúból kamasz lett. Megérkeztek az első fellángolások, az első féltékeny sóhajok, az első csalódások is. Különös módon gyakran ugyanazok a lányok tetszettek meg nekik: magas, sugárzó szemű lányok, akiknek a mosolya még a legkeményebb szívet is meglágyította volna.
Mégsem engedték, hogy emiatt közéjük álljon bármi. Egyikük vállat vont: „Te vetted észre előbb, próbáld meg te.” A másik azonnal visszakozott: „Ugyan, szerintem téged néz többet, menj oda hozzá.” A barátságuk erősebbnek bizonyult minden kamaszos vágyakozásnál. A nevelők néha aggódva figyelték őket, és magukban azt kérdezgették, vajon milyen felnőttek lesznek belőlük. Tudnak-e majd igazán szeretni? Megtanulnak-e megbocsátani?
Aztán elérkezett a bevonulás ideje. Az orvosi bizottság mindkettejüket alkalmasnak találta, így egyszerre indultak katonának. A sors azonban ezúttal sem bánt velük kíméletesen: az ország két távoli pontjára osztották be őket. A laktanya kapujánál úgy borultak egymás nyakába, mintha vér szerinti testvérek lennének. Ott, búcsúzás előtt, kicserélték a régi karóráikat. „Így mindig nálunk marad valami a másikból” – mondta Gergő. Balázs csak bólintott, aztán halkan felelte: „Írj nekem. Én várni fogom.”
Balázst később magával ragadta a tenger világa, és elhatározta, hogy hajón szolgál tovább. A sós levegő, a végtelen víz, az éjszakai égbolt csillagai új otthont adtak neki. Gergő viszont visszament abba a városba, ahol felnőtt. Elsőként a régi árvaházhoz sietett, ám szeretett nevelőjét, István bácsit már nem találta ott. Egy idős takarítónő igazította útba: nyugdíjba vonult, de megadta a címét. A cédulán szereplő utca végül egy ötemeletes házhoz vezette Gergőt.