A kapunál megkereste a lakásszámot, és megnyomta a kaputelefon gombját. Néhány pillanat múlva zümmögve nyílt a bejárat. Az ajtóban egy megőszült, mégis ugyanazzal a meleg, szelíd pillantással néző férfi várta. Gergőnek egyetlen szóra sem volt szüksége: úgy borultak egymás nyakába, mintha hosszú idő után apa és fia talált volna ismét egymásra.
Odabent frissen főzött, mentás tea illata keveredett a sütemény édes aromájával. István bácsi két csészébe töltött, aztán alaposan végigmérte a fiút, és elmosolyodott.
— Hát nézd csak, milyen derék ember lett belőled! Mondd, hogy vagy, fiam?
Gergő lesütötte a szemét.
— Őszintén? Mintha belül hiányozna valami.
Az öreg bólintott, mintha pontosan értette volna.
— Van egy régi ismerősöm, autószerelő műhelye van. Dolgos kezed van, és az eszed is a helyén. Szólok neki rólad. Felvenne. Tisztességes munka, normális kereset. Előbb bérelsz egy szobát, később lakást, aztán ki tudja… egyszer saját otthonod lesz. Megnősülsz, családot alapítasz.
Gergő nem sokat gondolkodott. Tudta, hogy ez kapaszkodó. És megragadta.
Pár hónap elteltével egy fiatal nő gurult be a műhely udvarára egy öreg, köhögő Ladával. A motor úgy fuldoklott, mint aki az utolsó erejével tartja magát. Gergő odalépett, felnyitotta a motorháztetőt, majd amikor felnézett, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Júlia állt előtte: magas volt, dús, gesztenyebarna haja a vállára omlott, a tekintetében pedig volt valami különös, élő és igaz. Gergő rendbe hozta az autót, a lány pedig távozás előtt mosolyogva a kezébe csúsztatta a telefonszámát. Másnap felhívta, és találkozót kért tőle. Júlia igent mondott.
A szerelmük nem hirtelen lobbant fel, inkább csendben, biztosan erősödött, mint tavasszal a földből kibújó virág. Néhány hónap múlva Gergő megkérte a kezét. Térdre ereszkedett az esőben, egy szökőkút mellett. Júlia egyszerre nevetett és sírt, miközben megszorította a kezét, és hangosan kimondta az igent.
Az esküvőre csak a legközelebb állókat hívták meg. Gergő felhívta Balázst.
— Eljössz? Az én oldalamról alig lesz valaki. Szeretném, ha megismernéd Júliát.
— Hát persze, testvérem. Ott leszek. Számíthatsz rám.
Balázs valóban megérkezett. Ajándékokkal, meghatottsággal, nevetéssel. Júlia hamar a szívébe zárta őt, nem csupán a kedvessége miatt, hanem azért is, ahogyan Gergőre nézett: nem ismerősként, hanem testvérként. Családtagként.
Nem sokkal később Júlia szinte mindent túlsózott, és folyton sós ételeket kívánt. Gergő már sejtette az igazságot, a teszt pedig megerősítette. Az ultrahangon aztán kiderült: hármas ikreket várnak. Három pici életet. Júlia elsápadt.
— Hogyan fogjuk ezt bírni? Hiszen ketten is épphogy kijövünk…
Gergő magához húzta a kezét.
— Ne rettegj. Megoldjuk. Felneveljük őket. Segítünk anyádnak is. Vállalok még egy munkát. Ha kell, hármat. Nem engedem, hogy bárki nélkülözzön.
Álmodoztak egy nagyobb házról, kertről, nevető gyerekekről, akik mezítláb szaladnak a fűben. Aztán a nyolcadik hónapban minden tervük megremegett, amikor Júliát kórházba vitték.