— András, mondd csak, ez a harminckétezer forint, amit az anyádnak utaltál, mostantól a rezsi része, vagy én maradtam le valamiről?
Eszter a konyhaasztal mellett állt egy kinyúlt, régi pólóban, vizes kézzel. Épp az imént súrolta el a serpenyőt a szaftos hajdina után. A telefon ott feküdt előtte, a banki alkalmazás fehér képernyője úgy világított, mint egy kihallgatólámpa.
András kabátban torpant meg az ajtónál.
— Miféle harminckétezer?
— Ez itt. Mária. Tegnap, 21:47-kor. Megjegyzés nincs. Megható, tényleg, csak tudod, én nem a szemekből olvasom ki a közleményt.
— Ja… Anyának küldtem. Apának megfájdult a foga. Sürgős volt.
— Istvánnak?
— Igen, neki.
— András, neki kivehető műfogsora van.
— Eszter, kérlek, ne kezdd el.
— Nem kezdem. Csak pontosítok. Hátha az orvostudomány már ott tart, hogy a kivehető fogsorba is tömést raknak.
— Azt mondta, fogorvos. Nem kérdezgettem tovább.
— Remek. Vagyis mi félretesszük az önerőre a pénzt, én két hónapja nem veszek magamnak csizmát, mert „a tél csak egy tél, a hitel fontosabb”, te pedig átutalsz harminckétezret, és még csak nem is érdekel, mire?
— Ő az anyám.
— Én meg ezek szerint csak a bérelt lakás szomszédasszonya vagyok, aki véletlenül jó helyen áll a mosogató mellett.
— Eszter, miért kell rögtön csipkelődni? Kértek, segítettem. Nem ruletten szórtam el.
— Abban egyeztünk meg, hogy a közös megtakarítási számlához megbeszélés nélkül nem nyúlunk. Egyáltalán nem. Sem anyádra, sem apádra, sem ritka mosómedvék megmentésére.
— Elfelejtettem szólni.
— Nem felejtetted el. Arra számítottál, hogy majd hallgatok.
András levette a kabátját, rádobta egy szék támlájára, aztán fáradtan végighúzta a tenyerét az arcán.
— Figyelj, most értem haza a munkából. A főnököm egész nap kanállal kaparta az agyamat. Muszáj ezt pont most?
— Tegnap nem volt muszáj utalni.
— Eszter.
— András.
Néhány másodpercig csak nézték egymást. Odakint tompán zúgott az út, a radiátorban valami kattogott. A tűzhelyen hűlt a leves, amelyben több volt a krumpli, mint a hús, mert a hús is átkerült abba a kategóriába, hogy „majd a lakáshitel után”.
— Rendben — mondta végül András. — Hibáztam. Legközelebb szólok.
— Nem szólni fogsz. Megkérdezel.
— Jó, megkérdezlek.
— Nem úgy, hogy „anya, persze, máris”, hanem előbb velem.
— Mondom, értem.
— Biztos?
— Biztos.
Eszter hosszan figyelte. András úgy tudta kimondani azt, hogy „biztos”, mintha csak bezárna egy ablakot a számítógépen: nem megoldotta a gondot, csak eltüntette a képernyőről.
— Jó — bólintott Eszter. — Kérsz vacsorát?
— Kérek. És ne nézz már így.
— Ez nem savanyú arc. Ez annak a nőnek az arca, aki próbálja felfogni, miért kapott jegy nélkül belépőt egy pénzügyi cirkuszba.
András elmosolyodott, közelebb lépett, át akarta ölelni. Eszter nem húzódott el, de nem is simult hozzá. Belül már kaparni kezdett valami száraz, kellemetlen érzés.
Egy héttel később újra megnyitotta a banki alkalmazást.
— András, gyere ide.
— Már megint mi van?
— Még bele sem kezdtem, de nálad már „már megint”. Ígéretes.
András a telefonjával a kezében jött ki a szobából.
— Mi történt?
— Nyolcvannyolcezer forint Kingának. Tegnapelőtt. A húgodnak.
— Igen, utaltam neki.
— Már azt sem kérdezed, hogy „miféle nyolcvannyolcezer”? Fejlődsz.
— Baja van a kocsijával. A váltó, azt hiszem. Vagy a kuplung. Nem vagyok szerelő.
— Három hónapja árulta azt az autót.
— Nem adta el.
— De árulta. Ki is írta: „A kis fecském új gazdát keres, sürgős, alku a motorháztetőnél.” Emlékszem, már akkor is arra gondoltam, hogy az a fecske inkább egy megtépázott galambra hasonlít.
— Akkor ezek szerint nem kelt el.
— És te természetesen most sem kérdeztél rá semmire.
— Eszter, miért lovagolsz ezen? Bajban volt.
— Mi is bajban vagyunk. Egy egyszobás albérletben élünk, olyan tapétával, ami még László miniszterelnökségére is emlékezhet. A mosógépünk úgy ugrál a fürdőszobában, mint egy kecske a lakodalomban. A hűtő éjjel úgy búg, mintha repülőket irányítana le. És közben gyűjtünk, András. Nem úgy teszünk, mintha gyűjtenénk, hanem tényleg félrerakunk.
— Nyolcvannyolcezer nem a világvége.
— Persze hogy nem. A világvége ott kezdődik, amikor én veszek egy kávét hétszázhúsz forintért. Akkor jön a kiselőadás a pénzügyi fegyelemről.
— Túlzol.
— Nem. Számolok. A kettő nem ugyanaz a műfaj.
— Kinga visszaadja.
— Mikor?
— Amint tudja.
— Tehát soha, csak így szebben hangzik.
András a zsebébe csúsztatta a telefonját.
— Mostanában elég rosszindulatú lettél.
— Nem rosszindulatú vagyok, hanem figyelmes. Neked csak kényelmesebb rosszindulatnak nevezni.
— Ez a családom. Nem mondhatom a húgomnak, hogy „bocs, a feleségem minden fillért számon tart”.
— Mondd másképp: „Bocs, a feleségemmel lakásra gyűjtünk, és nem tudjuk fizetni a kuplungodat, amely talán már együtt eladásra került a kis fecskével.”
— Gúnyolódsz?
— Igen. Mert ha nem gúnyolódnék, ordítanom kellene.
— Ne ordíts.
— Még a hangomat sem emeltem fel.
András hallgatott. Eszter megnyitotta a tranzakciós előzményeket, és lassan lefelé húzta az ujját a képernyőn.
— Nézd csak. Harminckétezer anyádnak. Nyolcvannyolcezer Kingának. Tizenkétezer anyádnak egy hete. Húszezer Kingának a hónap elején. Tizennyolcezer anyádnak, „gyógyszertár”. Tízezer-nyolcszáz, „taxi a rendelőből”. András, egy hónap alatt száznyolcvanezer forint ment el így.
— Majd később többet teszünk félre.
— Később? Az mikor lesz? Amikor mindketten ötvenévesek leszünk, és húsz évre veszünk fel hitelt, hogy a bank a törlesztési táblázattal együtt temessen el minket?
— Ne dramatizáld túl.
— Ezt a szót mindig akkor veszed elő, amikor véletlenül igazat mondok.
— Eszter, dolgozom, keresek pénzt, jogom van támogatni a hozzám közel állókat.
— Én meg ki vagyok?
— Te is közel állsz hozzám.
— „Is.” Gyönyörű. Mintha kaptam volna egy helyet az ajtó melletti sámlin.
— Ne kapaszkodj bele minden szavamba.
— Nem kapaszkodom. Azért fogom őket, hogy ne fulladjak bele a családi mocsaratokba.
András tenyere az asztalra csapódott. Nem túl erősen, de a csésze így is megremegett.
— Elég. Tényleg elég. Mondtam, hogy többet nem utalok megbeszélés nélkül.
— Ezt már hallottam.
— És most mi legyen, bíróságot tartunk?
— Ha bíróság lenne, kivonatokkal érkeznék. Már majdnem kész a dossziém.
— Istenem, Eszter, veled lehetetlen lett beszélni.
— Velem lehet. Csak a hazugság akad el útközben.
András visszament a szobába, és a szokásosnál hangosabbra kapcsolta a tévét. Eszter a konyhában maradt. A mosogatóban ott hevert egy kanál, amit elfelejtett elmosni. Apróság volt, mégis úgy hasított belé a keserűség, hogy émelyegni kezdett. Ő a taxin spórolt, cipekedett a Pennyből, akciós csirkét vadászott, miközben András családja úgy élt, mintha az lenne a hivatalos pénzügyi terv: „András majd utal.”
A következő három hét nem viharként érkezett. Inkább apró, ragacsos esőként szivárgott be a napjaikba: nem döntött romba semmit látványosan, csak átnedvesítette az ingujjakat és a kedvet.
— András, megint utalás.
— Anyának gyógyszerre kellett.
— Támogatottan kapja, ingyen.
— Nem mindet.
— Pontosan melyiket nem?
— Eszter, úgy nézek én ki, mint egy gyógyszerész?
— Nem. Inkább mint egy fáradt arcú bankautomata.
— Vigyázz, mit beszélsz.
— Két hónapja vigyázok.
— Ez húszezer forint. Húsz. Ennyi miatt akarod tönkretenni a napot?
— Nem én tettem tönkre. Te. Én csak felolvasom a jegyzőkönyvet.
— Uramisten.
— Őt hagyjuk ki. Szerintem neki is kínos lenne.
Aztán jött a következő.
— Negyvenezer forint Kingának?
— Az unokaöcsémnek elszakadt a kabátja.
— Negyvenezerért?
— Egy normális télikabát nagyjából ennyibe kerül.
— Az unokaöcsédnek van apja, nem?