— Van.
— És ő nem akar részt venni ebben a kabátügyletben?
— Most késik a fizetése.
— Érdekes, amikor a te számládról van szó, mindenkinek mindig éppen késik valamije.
— Eszter, most undorító vagy.
— Te meg kényelmes.
András egyre hamarabb kapta fel a vizet. Régebben még magyarázkodni próbált, aztán jött a sértődöttség, mostanra viszont már rögtön támadásba lendült.
— Te egyszerűen nem tudod, milyenek a normális családi kapcsolatok.
— Ha a normális családi kapcsolat azt jelenti, hogy az egyik család módszeresen feléli a másik megtakarításait, akkor boldogan maradok rendellenes.
— Persze, apa nélkül nőttél fel, honnan is értenéd.
Eszter elhallgatott. A mondat ott hangzott el a konyhában, a szemetes mellett, egy zacskó hajdina és egy lejárt kefir között. András szinte mellékesen dobta oda, hétköznapi hangon, mintha csak azt mondaná, elfogyott a só. Mégis pontosan talált.
— Mondd még egyszer — szólalt meg Eszter halkan.
— Nem úgy értettem.
— De. Ismételd meg. Szeretném hallani, milyen mélyre vagy képes leásni, ha védekezned kell.
— Eszter, elég már.
— Apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Ezt nagyon jól tudod. Anyám két műszakban dolgozott, hogy ne szakadt cipőben járjak iskolába. Úgyhogy igen, pontosan tudom, mit jelent a család. Csak nálunk a szeretet nem arra szolgált, hogy valakiből harapófogóval pénzt húzzanak ki.
András lesütötte a szemét.
— Elragadtattam magam.
— Nem. Csak elővetted azt, ami eleve benned volt.
— Sajnálom.
— Tudomásul vettem.
— Eszter…
— Most ne érj hozzám.
Bement a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és sokáig ült a kád szélén. Fentről valaki fúrta a falat. A lépcsőházban két ember egy bicikli miatt veszekedett. Az ő életében éppen valami lényeges repedt meg, a ház pedig ment tovább a maga paneles rendje szerint: sült hagyma szaga szivárgott a folyosóra, ajtók csapódtak, a lift megint beragadt a negyedik és az ötödik emelet közé.
Pénteken András majdnem jókedvűen állított haza.
— Vasárnap kimegyünk anyámékhoz.
— Miért?
— Anya hívott. Apának a héten volt a születésnapja, megünnepeljük.
— István nem szereti az ünneplést.
— Csak leülünk egy kicsit. Miért kell rögtön így?
— Semmi. Menjünk.
— Csak kérlek, ne legyenek megint ezek a beszólásaid.
— Melyik fajtára gondolsz? A pénzügyire vagy az árvaságira?
András arca megrándult.
— Bocsánatot kértem.
— Én meg megjegyeztem.
— Te mindent megjegyzel.
— Hasznos képesség, ha az ember olyan férfi mellett él, akinek a memóriája kizárólag az anyja kártyaszámánál kapcsol be.
Vasárnap busszal mentek ki az elővárosba. Eszter az ablakon át nézte az út szélén kupacokban álló, koszos havat, a gumiszervizt, a „Gyros 0–24” feliratú bódét, meg egy asszonyt két szatyorral és olyan arccal, amelyen csak egyetlen gondolat látszott: valahogy érjek már oda. András hallgatott. Vett egy csokor krizantémot, mert Mária szerint „egy otthonban legyen szépség”, miközben náluk a lakásban egyetlen kaktusz árválkodott, és az is úgy festett, mintha megbánta volna a bejelentett lakcímét.
Az ajtót az anyósa nyitotta ki.
— Andriskám! Végre! Már azt hittem, az ember a saját anyját is elfelejtheti.
— Anya, hát itt vagyunk.
— Eszter, szervusz. Gyere be, ha már idáig eljutottál.
— Köszönöm, Mária. Örülök, hogy ön továbbra is ilyen állandó.
— Tessék?
— Azt mondtam, leveszem a cipőmet.
A konyhában már ott ült István és Kinga. Kinga a telefonját görgette olyan arckifejezéssel, mintha a világ alapból tartozna neki egy töltővel. Az asztalon heringsaláta, krumplipüré, sütőben sült csirke, savanyú uborka, egy tálka „Fecske” bonbon és egy üveg konyak állt. Az üveget a porréteg alapján István csak vendégeknek, illetve saját bátorságának megerősítésére szokta elővenni.
— Na, fiatalok — kezdte Mária, miközben salátát kanalazott a tányérokra. — Hogy megy az élet? A lakást még mindig csak álomban vásároljátok?
— Gyűjtögetünk — felelte András.
Eszter rápillantott, és elmosolyodott.
— Igen, nagyon szorgalmasan. Mondhatni, az egész család részt vesz benne.
Kinga felhorkant.
— Már megint kezded?
— Ó, te már az elejéről is értesültél?
— András mesélte, hogy pénz miatt folyton az agyára mész.
— Milyen jó, hogy a mai kulturális programot előre egyeztettétek.
András közelebb hajolt hozzá.
— Megkértelek valamire.
— Még semmit sem mondtam.
Mária letett egy tányért a fia elé.
— Egyél, Andriskám. Lefogytál. Otthon biztos csak táblázatokkal etetnek.
— Anya, kérlek.
— Mi az, hogy kérlek? Egy férfinak rendesen kell ennie. Eszter, te szoktál egyáltalán levest főzni?
— Szoktam. Csak pénzügyi rántás nélkül.
— Ezt nem értem.
— Családi recept, ne foglalkozzon vele.
István köhintett egyet.
— Igyunk inkább az egészségre, aztán majd kulturáltan összevesztek.
— Apa, senki nem veszekszik — mondta András.
— Persze — bólintott Eszter. — Ez még csak a bemelegítés.
A koccintás után a beszélgetés visszagurult a megszokott sínekre: árak, rendelőintézet, utak, főnökök. Eszter többnyire csendben maradt. Hallgatta, ahogy Mária előbb a drága gyógyszerek miatt panaszkodik, majd két perccel később elújságolja, hogy vett egy új multifunkciós főzőedényt „nevetséges áron, mindössze harmincegyezer-hatszázért”. Kinga a fia iskoláját szidta, a volt férjét, a benzint, és általában „azokat a szemét embereket, akik nem értik meg, milyen nehéz egy nőnek egyedül”.
— Kinga — kérdezte Eszter —, a kocsidat végül megjavíttattad?
Kinga felnézett.
— Melyiket?
— A te kis drágaságodat. Valami váltó vagy kuplung volt, ugye? A részletekben én is ugyanúgy elveszek, mint András.
— Ja, azt. Nem, eladtam.
András kezében megállt a villa.
— Hogy érted, hogy eladtad?
— Úgy, ahogy mondom. Egy hete.
— És a javításra adott pénz?
— András, ott nem csak javításról volt szó. Kifizettem belőle pár tartozást. Most nem mindegy?
Eszter lassan letette a szalvétáját az asztalra.
— Ezek szerint a különbség nyolcvannyolcezer forint.
— Eszter, ne most kezd el mindenki előtt — sziszegte András.
— Miért? Mindenki részt vett benne. Így legalább nyilvános a jegyzőkönyv.
Mária élesen az asztalra tette a csészéjét.
— Mondja csak, Eszter, magának van saját családja? Nekik is segít?
— Van édesanyám. Ápolónőként dolgozik. És tudja, mi benne a legmeglepőbb? Ha megszorul, azt mondja: „Kislányom, ne adj, megoldom, ti Andrással lakásra gyűjtsetek.” Képzelje, létezik ez a ritka anyafajta is.
— Vagyis én rossz anya vagyok?
— Ezt ön mondta ki.
— Én felneveltem a fiamat! Éjszakákat virrasztottam mellette!
— A legtöbb anya felneveli a gyerekét és nem alszik eleget. Csak nem mindegyik nyújt be utána kamatos számlát.
— Hogy mer így beszélni?
András nagy levegőt vett.
— Eszter, elég.
— Rendben. Legyen elég.
Mária hátradőlt a széken, aztán váratlanul hangnemet váltott. A hangja megpuhult, szinte panaszos lett.
— Andriskám, igazából éppen beszélni szerettem volna veled. A balkonunk teljesen tönkrement. Régi a keret, húz be a hideg, apádnak fáj a dereka tőle. Utánanéztem: az üvegezés meg a szigetelés négyszáznegyvenezer forint lenne. Ha most rendeljük meg, adnak kedvezményt. Tudnál segíteni? Nem az egészet kérem, csak mondjuk háromszázhúszezret. Aztán valahogy majd visszaadjuk.
A konyhára csend ereszkedett. Még a hűtő is mintha elhallgatott volna, nehogy lemaradjon a műsorszámról.
András lassan a zsebébe nyúlt.
— Anya, háromszázhúszezret így egyszerre…
— Nem magam miatt kérem, kisfiam. Apád fázik. Nektek meg úgyis még hosszú ideig kell gyűjtenetek. Mi viszont már öregek vagyunk.
Eszter András kezét nézte. A telefont. A feloldott képernyőt. Odabent valami halkan kattant benne. Nem volt drámai zene, nem volt látványos összeomlás, csak egy apró, végleges kattanás. A türelme akkor, ott elfogyott.