„András, mondd csak, ez a harminckétezer forint, amit az anyádnak utaltál, mostantól a rezsi része, vagy én maradtam le valamiről?” Eszter vizes kézzel a konyhaasztal mellett szúrósan kérdezte

Ez az igazságtalan hidegség felégette a reményt.
Történetek

— Van.

— És ő nem akar részt venni ebben a kabátügyletben?

— Most késik a fizetése.

— Érdekes, amikor a te számládról van szó, mindenkinek mindig éppen késik valamije.

— Eszter, most undorító vagy.

— Te meg kényelmes.

András egyre hamarabb kapta fel a vizet. Régebben még magyarázkodni próbált, aztán jött a sértődöttség, mostanra viszont már rögtön támadásba lendült.

— Te egyszerűen nem tudod, milyenek a normális családi kapcsolatok.

— Ha a normális családi kapcsolat azt jelenti, hogy az egyik család módszeresen feléli a másik megtakarításait, akkor boldogan maradok rendellenes.

— Persze, apa nélkül nőttél fel, honnan is értenéd.

Eszter elhallgatott. A mondat ott hangzott el a konyhában, a szemetes mellett, egy zacskó hajdina és egy lejárt kefir között. András szinte mellékesen dobta oda, hétköznapi hangon, mintha csak azt mondaná, elfogyott a só. Mégis pontosan talált.

— Mondd még egyszer — szólalt meg Eszter halkan.

— Nem úgy értettem.

— De. Ismételd meg. Szeretném hallani, milyen mélyre vagy képes leásni, ha védekezned kell.

— Eszter, elég már.

— Apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Ezt nagyon jól tudod. Anyám két műszakban dolgozott, hogy ne szakadt cipőben járjak iskolába. Úgyhogy igen, pontosan tudom, mit jelent a család. Csak nálunk a szeretet nem arra szolgált, hogy valakiből harapófogóval pénzt húzzanak ki.

András lesütötte a szemét.

— Elragadtattam magam.

— Nem. Csak elővetted azt, ami eleve benned volt.

— Sajnálom.

— Tudomásul vettem.

— Eszter…

— Most ne érj hozzám.

Bement a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és sokáig ült a kád szélén. Fentről valaki fúrta a falat. A lépcsőházban két ember egy bicikli miatt veszekedett. Az ő életében éppen valami lényeges repedt meg, a ház pedig ment tovább a maga paneles rendje szerint: sült hagyma szaga szivárgott a folyosóra, ajtók csapódtak, a lift megint beragadt a negyedik és az ötödik emelet közé.

Pénteken András majdnem jókedvűen állított haza.

— Vasárnap kimegyünk anyámékhoz.

— Miért?

— Anya hívott. Apának a héten volt a születésnapja, megünnepeljük.

— István nem szereti az ünneplést.

— Csak leülünk egy kicsit. Miért kell rögtön így?

— Semmi. Menjünk.

— Csak kérlek, ne legyenek megint ezek a beszólásaid.

— Melyik fajtára gondolsz? A pénzügyire vagy az árvaságira?

András arca megrándult.

— Bocsánatot kértem.

— Én meg megjegyeztem.

— Te mindent megjegyzel.

— Hasznos képesség, ha az ember olyan férfi mellett él, akinek a memóriája kizárólag az anyja kártyaszámánál kapcsol be.

Vasárnap busszal mentek ki az elővárosba. Eszter az ablakon át nézte az út szélén kupacokban álló, koszos havat, a gumiszervizt, a „Gyros 0–24” feliratú bódét, meg egy asszonyt két szatyorral és olyan arccal, amelyen csak egyetlen gondolat látszott: valahogy érjek már oda. András hallgatott. Vett egy csokor krizantémot, mert Mária szerint „egy otthonban legyen szépség”, miközben náluk a lakásban egyetlen kaktusz árválkodott, és az is úgy festett, mintha megbánta volna a bejelentett lakcímét.

Az ajtót az anyósa nyitotta ki.

— Andriskám! Végre! Már azt hittem, az ember a saját anyját is elfelejtheti.

— Anya, hát itt vagyunk.

— Eszter, szervusz. Gyere be, ha már idáig eljutottál.

— Köszönöm, Mária. Örülök, hogy ön továbbra is ilyen állandó.

— Tessék?

— Azt mondtam, leveszem a cipőmet.

A konyhában már ott ült István és Kinga. Kinga a telefonját görgette olyan arckifejezéssel, mintha a világ alapból tartozna neki egy töltővel. Az asztalon heringsaláta, krumplipüré, sütőben sült csirke, savanyú uborka, egy tálka „Fecske” bonbon és egy üveg konyak állt. Az üveget a porréteg alapján István csak vendégeknek, illetve saját bátorságának megerősítésére szokta elővenni.

— Na, fiatalok — kezdte Mária, miközben salátát kanalazott a tányérokra. — Hogy megy az élet? A lakást még mindig csak álomban vásároljátok?

— Gyűjtögetünk — felelte András.

Eszter rápillantott, és elmosolyodott.

— Igen, nagyon szorgalmasan. Mondhatni, az egész család részt vesz benne.

Kinga felhorkant.

— Már megint kezded?

— Ó, te már az elejéről is értesültél?

— András mesélte, hogy pénz miatt folyton az agyára mész.

— Milyen jó, hogy a mai kulturális programot előre egyeztettétek.

András közelebb hajolt hozzá.

— Megkértelek valamire.

— Még semmit sem mondtam.

Mária letett egy tányért a fia elé.

— Egyél, Andriskám. Lefogytál. Otthon biztos csak táblázatokkal etetnek.

— Anya, kérlek.

— Mi az, hogy kérlek? Egy férfinak rendesen kell ennie. Eszter, te szoktál egyáltalán levest főzni?

— Szoktam. Csak pénzügyi rántás nélkül.

— Ezt nem értem.

— Családi recept, ne foglalkozzon vele.

István köhintett egyet.

— Igyunk inkább az egészségre, aztán majd kulturáltan összevesztek.

— Apa, senki nem veszekszik — mondta András.

— Persze — bólintott Eszter. — Ez még csak a bemelegítés.

A koccintás után a beszélgetés visszagurult a megszokott sínekre: árak, rendelőintézet, utak, főnökök. Eszter többnyire csendben maradt. Hallgatta, ahogy Mária előbb a drága gyógyszerek miatt panaszkodik, majd két perccel később elújságolja, hogy vett egy új multifunkciós főzőedényt „nevetséges áron, mindössze harmincegyezer-hatszázért”. Kinga a fia iskoláját szidta, a volt férjét, a benzint, és általában „azokat a szemét embereket, akik nem értik meg, milyen nehéz egy nőnek egyedül”.

— Kinga — kérdezte Eszter —, a kocsidat végül megjavíttattad?

Kinga felnézett.

— Melyiket?

— A te kis drágaságodat. Valami váltó vagy kuplung volt, ugye? A részletekben én is ugyanúgy elveszek, mint András.

— Ja, azt. Nem, eladtam.

András kezében megállt a villa.

— Hogy érted, hogy eladtad?

— Úgy, ahogy mondom. Egy hete.

— És a javításra adott pénz?

— András, ott nem csak javításról volt szó. Kifizettem belőle pár tartozást. Most nem mindegy?

Eszter lassan letette a szalvétáját az asztalra.

— Ezek szerint a különbség nyolcvannyolcezer forint.

— Eszter, ne most kezd el mindenki előtt — sziszegte András.

— Miért? Mindenki részt vett benne. Így legalább nyilvános a jegyzőkönyv.

Mária élesen az asztalra tette a csészéjét.

— Mondja csak, Eszter, magának van saját családja? Nekik is segít?

— Van édesanyám. Ápolónőként dolgozik. És tudja, mi benne a legmeglepőbb? Ha megszorul, azt mondja: „Kislányom, ne adj, megoldom, ti Andrással lakásra gyűjtsetek.” Képzelje, létezik ez a ritka anyafajta is.

— Vagyis én rossz anya vagyok?

— Ezt ön mondta ki.

— Én felneveltem a fiamat! Éjszakákat virrasztottam mellette!

— A legtöbb anya felneveli a gyerekét és nem alszik eleget. Csak nem mindegyik nyújt be utána kamatos számlát.

— Hogy mer így beszélni?

András nagy levegőt vett.

— Eszter, elég.

— Rendben. Legyen elég.

Mária hátradőlt a széken, aztán váratlanul hangnemet váltott. A hangja megpuhult, szinte panaszos lett.

— Andriskám, igazából éppen beszélni szerettem volna veled. A balkonunk teljesen tönkrement. Régi a keret, húz be a hideg, apádnak fáj a dereka tőle. Utánanéztem: az üvegezés meg a szigetelés négyszáznegyvenezer forint lenne. Ha most rendeljük meg, adnak kedvezményt. Tudnál segíteni? Nem az egészet kérem, csak mondjuk háromszázhúszezret. Aztán valahogy majd visszaadjuk.

A konyhára csend ereszkedett. Még a hűtő is mintha elhallgatott volna, nehogy lemaradjon a műsorszámról.

András lassan a zsebébe nyúlt.

— Anya, háromszázhúszezret így egyszerre…

— Nem magam miatt kérem, kisfiam. Apád fázik. Nektek meg úgyis még hosszú ideig kell gyűjtenetek. Mi viszont már öregek vagyunk.

Eszter András kezét nézte. A telefont. A feloldott képernyőt. Odabent valami halkan kattant benne. Nem volt drámai zene, nem volt látványos összeomlás, csak egy apró, végleges kattanás. A türelme akkor, ott elfogyott.

Mélyebben értjük az életet