– Katalin, gyere már, megérkeztünk! Miért nem nyitod ki a kaput? Már a saját családodat sem ismered meg?
A hangot a kerítés túlsó oldaláról akkor is felismerte volna, ha száz ember beszél egyszerre. Május elseje Katalin számára mindig a csönd napja volt: a szüleitől örökölt kis nyaraló, az öreg orgonabokor, a csorba, de imádott kávésbögre, és egy bugyuta regény a függőágyban. András éjszakai műszakra ment, azt ígérte, estére ér haza, Katalin pedig már előre élvezte azt a békét, amelyhez szerinte senkinek sem volt joga hozzányúlni. Csakhogy a kapu előtt nem a nyugalom várta. Ott toporgott Erzsébet, az anyósa, mellette a húga, Júlia a férjével, az unokaöccs, Márk a feleségével és két gyerekével, sőt még egy távoli unokatestvér is, akit Katalin egész életében talán egyszer látott. Mindenkinél táskák, csomagok lógtak, a társaság közepén pedig ott trónolt egy lavór pácolt hús, mellé odaszorítva egy köteg nyárs.
Katalin magára kapta a széldzsekijét, belebújt a gumicsizmába, és komótosan kisétált a bejárathoz. A kapun belülről még mindig rajta volt az akasztó.
– Erzsébet – szólalt meg higgadtan –, nem emlékszem rá, hogy bármit is megbeszéltünk volna.
Az anyósa megigazította a táskája pántját, majd feltűnően rápillantott az órájára.
– Két hete megmondtam neked, hogy május elsején az egész rokonság kijön hozzátok a nyaralóba. Vagy már ezt is elfelejtetted? Hát igen, Kati, az idő múlik. Mindenkivel előfordul.
Júlia alig leplezett mosollyal nézett félre, Márk pedig a vállát mozgatta, mintha már azt méricskélné, hogyan lehetne átmászni a kerítésen. Katalin összefogta magán a kabát gallérját.
– Nekem senki nem szólt erről. András estig dolgozik, én pedig egyedül jöttem ki pihenni. Sajnálom, de ma nem fogadok vendégeket.
Már fordult is vissza, amikor Erzsébet tenyere élesen csattant a kapu deszkáin.
– Hogy merészeled ezt? Mi itt is alszunk! A gyerekeket is kihoztuk a városból! A szomszédok előtt akarsz megszégyeníteni?
Katalin meg sem fordult. Tudta jól, hogy Erzsébet mindig akkor emlegeti a szomszédokat, ha közönségre van szüksége. Régebben is előttük sopánkodott amiatt, hogy a menye nem mosta fel elég rendesen a padlót, és előttük kérte édeskés hangon a papucsot meg a sámlit. Csakhogy ezúttal nem ő rendezte a jelenetet.
– Ez a nyaraló az enyém, a néhai szüleimtől maradt rám – mondta Katalin a válla fölött. – Én döntöm el, ki tölti itt az ünnepet. A mai vendéglistán csak én szerepelek, meg a csend.
A veranda ajtaja nagyot csapódott mögötte. Katalin háttal a falnak dőlt, a szíve akkorát dobbant, hogy a lüktetés a halántékáig felszaladt. Ekkor pittyent a telefonja. András üzenete volt: „Engedd be őket, ne hozz szégyenbe a rokonság előtt.” Abban a pillanatban belül minden összerándult benne, ugyanúgy, mint azokban az években, amikor Erzsébet gazdasszonyként vonult be a lakásukba, átrendezte a csészéket, fintorgott a muskátlikra, Katalin pedig kénytelen volt tűrni a megaláztatást.