Ez az összerándulás azonban csak egy villanásnyi ideig tartott. Katalin nem engedte, hogy újra maga alá gyűrje a régi tehetetlenség. Megnyitotta a névjegyzéket, és arra a névre bökött, amelyet soha nem hívott apróságok miatt.
— Laci, szia. Zavarlak?
— Kati? — A bátyja hangjában meglepetés csengett, aggodalom még nem. — Itt van nálam Gábor meg Tamás, a kocsit bütyköljük. Mi történt?
— Anyósom beállított a telkemhez egy egész csapattal. Nem hívtam őket. A kapunál ácsorognak, hangoskodnak, közben Andrást hívogatják. Attól tartok, mindjárt át is másznak a kerítésen. Kinézem belőlük.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre csend lett. Aztán László a megszokott, nyugodt, mégis súlyos hangján csak ennyit mondott:
— Indulunk. Zárd be az ajtót. Negyedóra, és ott vagyunk.
Katalin letette a telefont. Az ablakon át látta, hogy András rokonai már pokrócot terítenek le közvetlenül a telek mellett. Erzsébet egy összecsukható széken trónolt, és nagy átéléssel magyarázott valamit. Nem volt nehéz kitalálni, kiről: a hálátlan menyéről. A szavak foszlányai beúsztak a házba: „…az anyja sírjához se jár ki, de persze ő akar itt úrnő lenni…”
Ekkor Katalin furcsa apróságra figyelt fel. Erzsébet önkéntelenül megigazította a blúza gallérját, pontosan úgy, ahogyan ő tette néhány perccel korábban a tükör előtt. A mozdulat bizonytalan volt, szinte lányos, egyáltalán nem illett ahhoz a parancsnoki tartáshoz, amellyel az asszony általában megjelent. Egy röpke pillanatig Katalin nem ellenséget látott benne, hanem egy nőt, aki talán valaha maga is idegenként állt mások területén, és azóta sem tanult meg másként védekezni, csak támadással. A szánalom azonban olyan gyorsan elillant, ahogy jött. Erzsébet ugyanis nyomban felemelte a hangját, és Katalin tisztán kivette a mondat végét: „…teljesen elszemtelenedett, ideje végre helyretenni.”
Pontosan tizenhárom perc múlva egy ismerős furgon fékezett le az út szélén. Négyen szálltak ki belőle. Elöl László jött, magasra nőtt, régi sapkában, kinyúlt pólóban, karja könyékig olajosan. Mellette Gábor lépett, a széles vállú, volt ejtőernyős, unottan nyugodt arccal. Utánuk Tamás következett, zömök, szótlan, felgyűrt ingujjakkal, végül Miklós bácsi, a bátyjai utcabeli szomszédja, aki a napfény miatt hunyorogva nézett körbe.
Katalin kiakasztotta a kampót, és kitárta a kaput. A férfiak beléptek az udvarra, és a jelenlétükkel azonnal betöltötték az egész teret. Gyerekkorában is így érkeztek, amikor a környékbeli fiúk bántani próbálták a húgukat: kiabálás nélkül, fenyegetés nélkül, mégis úgy, hogy a baj véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Az évek múltak, de ebben semmi sem változott.