— Nóra, vidd ki a hálóból a köntöseidet meg a piperecuccaidat — szólt be Erzsébet asszony már a küszöbről. — Lilla ma nálatok alszik. Rendes ágy kell neki.
— Nálunk? — Nóra a levesesfazék fölött tartotta a merőkanalat, és egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. — A mi hálószobánkban?
— Ne kezdd el — vágta rá az anyósa, és még a csizmáját sem húzta le. Egyenesen besétált a konyhába, nedves lábnyomokat hagyva a laminált padlón. — Szegénynek nincs hová mennie. Ti Gáborral pár éjszakát kibírtok a kanapén.
— A konyhai kanapé legfeljebb derékgyilkoló üzemmódig nyitható — felelte Nóra. — És mikor döntötték el, hogy engem kérdés nélkül oda száműznek?
— Mert a család fontosabb, mint a kényelem.
— Milyen nemes gondolat. Főleg úgy, hogy a kényelem mindig az enyém, a család meg mindig az önöké.
Ekkor Gábor is belépett mögötte. Bűntudatos arccal levette a sapkáját, a kabátját pedig a szék támlájára akasztotta.
— Nóra, kérlek, ne csináljunk jelenetet — mondta halkan. — Lillának tényleg nagyon nehéz most. Péter kidobta, lecserélte a zárat, elvette a pénzét. Nincs hová mennie.
— Reggel még azt mondtad, Lilla beugrik beszélgetni. A beszélgetés nálatok azt jelenti, hogy bőrönddel beköltözik az ágyunkba?
A folyosóról ekkor megcsikordultak egy gurulós bőrönd kerekei.
— Hát csak nem a lépcsőházban fogok aludni — jelent meg Lilla. — Sziasztok. Nóra, van leves? Az úttól teljesen kész vagyok.
— A csomagodat nézve az útvonalad mintha egy bevásárlóközponton át vezetett volna.
Lilla félmosollyal felhúzta a száját.
— A humorod még mindig könyvelőiroda-szagú.
— A te tragédiád meg új parfüm illatú, de egyelőre nem szóltam.
Erzsébet asszony nagyot koppantva letette a táskáját a hokedlire.
— Nóra, elég a csípős megjegyzésekből. A lányom bajban van.
— Egy normális családban először azt kérdezik: „Megoldható?” Nem pedig úgy osztják be más szobáit, mintha üdülői fekvőhelyek lennének.
— Más szobáit? — húzta össze a szemét az anyósa. — Ha már itt tartunk, a lakás Gábor nevén van.
Nóra lassan a férje felé fordult.
— Ezt mondd el még egyszer, kérlek. Úgy látszik, lemaradtam arról a pillanatról, amikor a hitel hirtelen csak a tiéd lett.
Gábor elsápadt.
— Anya, ezt ne. Nóra adóstárs. Közösen fizetjük.
— Pontosan — bólintott Nóra. — A törlesztő felét én állom, a rezsit felváltva fizetjük, a bevásárlást pedig többnyire én intézem, mert te „nem jutottál el a boltig”. De a hálószobáról mégis anyukád határoz?
— Nem örökre szól — próbálkozott Gábor, olyan halk hangon, mintha attól kisebb lenne a hazugság. — Egy hét. Legfeljebb kettő. Lilla összeszedi magát, aztán keresünk neki valamit.
— Az ilyen egy hét bőrönddel kezdődik, és lakcímbejelentéssel ér véget — mondta Nóra. — Ezt a filmet már láttam a nagynénédnél.
Lilla megvetően felhorkant.
— Jaj, ugyan már, kinek kell a te bejelentett lakcímed? Én csak aludni szeretnék. Stressz alatt vagyok, ha esetleg nem tűnt volna fel.
— De, feltűnt. Nálad a stressz mindig szépen becsomagolva érkezik: bőrönd, neszesszer, töltő, sál.
— Most megalázol?
— Nem, Lilla. Megalázás az, amikor egy felnőtt nőt a saját hálószobájából a konyhába akarnak átrakni, aztán még azt is mondják neki, hogy ne dramatizáljon.
Erzsébet asszony felszegte az állát.
— Gábor, magyarázd el a feleségednek, hogy szégyentelenül viselkedik. Az anyád és a húgod az ajtóban áll, ő meg alkudozik egy ágy miatt.
— Nem az ágyról van szó — felelte Nóra. — Hanem arról, hogy nem vagyok egy tologatható bútordarab.
Gábor megdörzsölte az orrnyergét.
— Nóra, kérlek. Nekem is borzasztó ez az egész. Két tűz közé szorultam.
— Nem szorultál te sehova. Félreállsz, és várod, ki győz, hogy utána kijelenthesd: így kellett lennie.
— Ez nem igazságos.
— Az nem igazságos, amikor titokban pénzt utalsz Lillának, nekem meg azt mondod, késik a prémiumod.
Lilla hirtelen a bátyjára kapta a tekintetét.
— Elmondtad neki?
— Nem — válaszolta Nóra. — A szemétben talált kabátblokk beszélt helyetted. Egy hagymahéjon feküdt, igazán megható dokumentum volt.
Erzsébet asszony széttárta a karját.
— Gáborka segített a testvérének, és akkor mi van? Most már minden filléren számonkéred?
— Filléren? Februárban nyolcvanezer forint. Áprilisban hatvanezer. Júniusban százhatvanezer. Én akciós mosóport vadászom, miközben Lilla a „nehéz helyzetében” felfrissíti a ruhatárát.
Lilla arca kipirult.
— Te egyszerűen irigy és smucig vagy.
— Nem. Csak belefáradtam, hogy engedély nélküli bankfiókként használjanak.
— Menj a francba, Nóra.
— Késő — Nóra letette a merőkanalat az asztalra. — A bőrönd nem megy be a hálóba. Ha Lillának tényleg nincs hol aludnia, a kanapé szabad. A vízforraló működik, egy kisebb törölközőt adok. A nagyok a mieink.
— Már a törölközőket is beosztod? — fintorgott Lilla.
— Nem a törölközőket osztom fel. A határokat húzom meg. A törölköző csak az első kéznél lévő példa volt.
Erzsébet asszony ekkor előrelépett.