még közelebb lépett.
— Szét fogod verni ezt a családot.
— Nem — felelte Nóra nyugodtan. — Csak abbahagyom, hogy én tartsam karban helyettetek.
Gábor halkan szólalt meg:
— Nóra, beszélhetnénk a hálóban?
— Beszélhetünk. De az ajtó nyitva marad.
— Miért?
— Mert ebben a lakásban túl sokszor dőlt már el csukott ajtók mögött, hová tologassanak engem, mint egy bútordarabot.
Bementek a szobába.
— Hibáztam — mondta Gábor. — De Lilla tényleg bajban van.
— Lilla mindig bajban van. Nála ez nem átmeneti állapot, hanem életforma.
— A húgom.
— Én pedig mi vagyok?
A férfi túl sokáig hallgatott.
— Látod? — Nóra félrebillentette a fejét. — Ez az egész lakásunk története. Anyád mindenkinek az életét igazgatja, Lilla követel, te nem szólsz semmit, én meg eltakarítom utánatok a romokat.
— Nem akartam választani köztetek.
— Senki nem kéri, hogy az anyád és a feleséged között válassz. Azt kérem, hogy végre viselkedj felnőttként. A felnőttség ott kezdődik, hogy azt mondod anyádnak: „Nem, Nóra beleegyezése nélkül ezt nem lehet.” Tudom, nehéz. Nálatok a „nem” szinte káromkodásnak számít.
— Reggel beszélek vele.
— Most beszélsz vele. De előtte nekem válaszolsz: mennyi pénzt utaltál még Lillának?
— Nóra, ezt ne előttük…
— A hálószobánkat előttük fel lehet osztani, de a pénzről már nem illik beszélni? Milyen kényelmes családi erkölcstan.
Gábor lesütötte a szemét.
— Nem tudom pontosan.
Elővette a telefonját. Nóra nem nyúlt hozzá, csak a válla fölött nézte a képernyőt. Tízezer. Húszezer. Negyvenezer. Aztán megint húsz.
— Gábor, ez majdnem száztízezer forint egy év alatt.
— Kérte. Azt mondta, Péter sarokba szorította.
— Péter szorította, a bank szorította, az élet szorította. Engem ki szorított? Vagy nekem örülnöm kellene, hogy kulturáltan használnak ki, legalább nem marad kék-zöld folt?
A konyha felől megszólalt Erzsébet asszony hangja:
— Gábor, meddig sugdolóztok még odabent? Lillácskának legalább zuhanyoznia kellene.
Nóra kilépett a hálóból.
— Zuhanyozhat. A kis törölköző a második polcon van. És kérlek, a hajadat utána szedd ki a lefolyóból.
Az éjszaka rémesen telt. Lilla a kanapén olyanokat sóhajtozott, mintha épp dokumentumfilmet forgatnának róla az emberi szenvedés határtalanságáról. Erzsébet asszony befészkelte magát a fotelbe, majd húszpercenként felállt vizet inni. Gábor Nóra mellett feküdt, mereven, mozdulatlanul. Három óra tájban Nóra suttogást hallott a konyhából.
— Anya, én ezt itt nem bírom ki — mondta Lilla. — Holnap kidob.
— Nem fog kidobni — válaszolta Erzsébet asszony. — Gábor engedékeny. Aláírja a lakcímbejelentést, utána pedig már nem tud mit csinálni veled.
— És ha megtudja?
— Azt mondod, a munkához kell. Csak ne provokáld fölöslegesen. Nóra kiabál egy sort, aztán elhallgat. Az ilyenek mindig elhallgatnak, ha a férjükön keresztül nyomást gyakorolnak rájuk.
Nóra felkelt, és megjelent a folyosón.
— Jó éjszakát. Ne hagyjátok abba, kifejezetten szeretem azokat a családi terveket, amelyekből engem kihagynak.
Lilla összerezzent, a csésze megkoccant az asztalon.
— Te hallgatózol?
— Nem. A saját lakásomban próbálok aludni. Pontosabban próbálnék, ha közben nem a konyhámban szerveznék az én fejem fölött a bejelentkezésedet.
Gábor is kijött utánuk, álmosan, szürkés arccal.
— Mi történt?
— Anyád épp elrendezte, hogy Lillát bejelentsétek ide. Nélkülem. Úgy látszik, a hálószoba csak a főpróba volt.
Gábor az anyjára nézett.
— Anya, ez igaz?
— És akkor mi van? A lánynak ideiglenes lakcím kell. Te tulajdonos vagy, jogod van segíteni.
— Nem én vagyok az egyetlen tulajdonos ebben az életben — mondta Gábor bizonytalanul.
— Már megint az ő mondatait ismételgeted? Saját eszed nincs?
Nóra halkan felnevetett.
— Remek kérdés. Én is hét éve várom rá a választ.
Lilla védekezőn felkapta az állát.
— Igen, kell a bejelentés. Igen, nem szóltam róla. Mert tudtam, hogy rögtön ezt a cirkuszt rendezitek. Munkát kell keresnem, a bankokkal is el kell intéznem pár dolgot.
— Milyen bankokkal? — kérdezte Gábor.
— Hát… normális bankokkal.
— Lilla — Nóra összehúzta a szemét —, amikor valaki azt mondja, „normális bankok”, ott általában akkora a káosz, hogy a Magyar Nemzeti Bank is sírva ülne a sarokban.
— Semmi közöd hozzá.
— Attól a pillanattól kezdve van közöm hozzá, hogy oda akartad bejelenteni magad, ahol én fizetem a hitelt.
Reggelre a lakás úgy festett, mint egy pályaudvar vonatkésés után: három bögre a mosogatóban, kozmetikumokkal teli zacskó a széken, Lilla harisnyája a szárítón, a kanapé mellett pedig egy taxis blokk. Nóra felvette, és hangosan elolvasta:
— „Kelenföld–Pécs. 7400 Ft. Fizetve: L. Gordeeva kártyájával.” Lilla, téged állítólag pénz nélkül raktak ki, de a taxi valahogy magától kifizetődött?
Lilla kikapta a kezéből a blokkot.
— Te beteg vagy? Már a szemetemet is átvizsgálod?
— A tények maguktól hevernek a lábam elé. Udvariatlanság lenne nem észrevenni őket.
Erzsébet asszony Nóra kedvenc bögréjéből kortyolta a kávét.
— Kicsit kiszíneztük a történetet, mert tudtuk, hogy különben nem engeded be.
— A hálóba valóban nem engedtem volna be. A kanapéra viszont beengedtelek.