— Mondd, te egyáltalán használod a fejed, vagy csak úgy van? — Gábor úgy robbant be a konyhába, mintha nem is belépett volna, hanem egyszerűen bezuhant volna az ajtón. A kabátját magán hagyta, a cipőjét sem rúgta le, csak megállt a járólap közepén, és olyan arccal meredt a feleségére, mint akinek a világ már régóta tartozik valamivel.
Anna a tűzhelynél állt, és némán kevergette a kását. Az évek alatt megtanulta, hogy nem szabad rögtön reagálnia Gábor első, ajtóból odavetett mondataira. Ez náluk már szinte szertartássá vált: előbb jött a zaj, a felháborodás, aztán később talán a lényeg is.
— Anyám telefonált — folytatta Gábor, miközben előhalászta a mobilját a zsebéből, és ledobta az asztalra. — Azt mondja, az orvos tengeri levegőt írt elő neki. Lehet szanatórium, lehet sima pihenés, mindegy. A fontos az, hogy két hét legyen, lehetőleg májusban. Kiveszed a szabadságodat, és elviszed.
Anna félrehúzta a lábast a tűzről. Lassan. Feltűnően lassan.
— Én viszem el?
— Hát ki más? Én dolgozom. Most zárjuk a negyedévet, ezt te is pontosan tudod.
Persze, hogy tudta. Anna mindig mindent tudott. A negyedéves hajtást is, és azt is, hogy Gábor anyja valahogy mindig akkor „betegedett meg” igazán, amikor az különösen kényelmes volt számára. Mária, az anyósa, acélakaratú asszony volt, és megingathatatlanul hitt abban, hogy a meny nem önálló ember, hanem inkább valamiféle háztartási funkció. Olyasmi, mint egy bejelentett lakcímmel rendelkező segéderő.
— Gábor — szólalt meg Anna nyugodt hangon —, én már beadtam a szabadságkérelmemet.
— Remek! Akkor minden egybevág.
— Nem. Egyáltalán nem vág egybe.
Gábor végre levette a kabátját. Nem az előszobai fogasra akasztotta, hanem a szék támlájára dobta, ahogy mindig. Aztán úgy nézett a feleségére, mintha Anna valami teljesen ismeretlen nyelven beszélt volna hozzá.
— Mit jelentsen az, hogy nem vág egybe?
Anna nem felelt azonnal. Visszalépett a tűzhelyhez, elzárta a lángot, és csak ezután fordult meg.
A szabadságkérelmet három héttel korábban adta be. Csendben, különösebb bejelentés nélkül. Két hét májusban: egy utazás Budapestre és onnan tovább Szegedre, a Tisza mellé. Februárban vette meg a csomagot, amikor akciós volt. Akkor, amikor Gábor éppen üzleti úton járt, ő pedig este egyedül ült otthon, és hirtelen felmerült benne a kérdés: mikor utazott el utoljára valahová csak saját maga miatt?
Nem tudott rá választ adni.
Az út egyetlen személyre szólt. Ez volt az ő kicsi, saját titka, az első olyan döntése nyolc év házasság után, amely kizárólag róla szólt. Nem mondta el Gábornak. Nem azért, mert félt tőle, hanem mert még nem állt készen arra a beszélgetésre. Arra a bizonyos beszélgetésre, amelyből előbb-utóbb úgyis kihallgatás lett volna: miért egyedül, miért nem szólt róla, mennyibe került, és egyáltalán, mit szólnak majd az emberek?
A május pedig elérkezett, mielőtt Anna összeszedhette volna a bátorságát.
— Mikortól vagy szabadságon? — kérdezte Gábor, miközben kinyitotta a hűtőt.
— Tizenkettedikétől.
— Tökéletes. Anya is tizenkettedikétől szeretne menni. Megmondom neki, hogy vállalod.
— Várj.
Valami volt Anna hangjában, ami megállította. Nem a hangerő, hiszen Anna sosem kiabált. Valami más. Gábor megfordult, kezében egy üveg vízzel.
— Nem vállalom — mondta Anna.
Gábor letette a vizet az asztalra. Óvatosan, kimérten, mint aki minden erejével igyekszik higgadtnak mutatkozni.
— Anna. Anyám beteg.
— Tudom.
— Magas a vérnyomása, fájnak a térdei, és az orvos azt mondta…
— Tudom, Gábor.
— Akkor mégis mi a gond?!
Anna akár abban a pillanatban kimondhatta volna az igazat. Elmondhatta volna Budapestet, Szegedet, a lefoglalt utat, és azt is, hogy ő is ember, akinek joga van olyan pihenéshez, amely nem Mária tengerhez fuvarozásáról szól. De valamiért hallgatott. Csak ennyit mondott:
— Beszéljük meg holnap.
Gábor néhány másodpercig nézte, aztán legyintett, és átment a szobába. Bekapcsolta a tévét, természetesen túl hangosan — mindig így jelezte, ha sértve érezte magát.
Mária tíz percnyi autóútra lakott tőlük. Egy kétszobás lakásban, amelyet Gábor két évvel korábban a saját pénzéből újíttatott fel. Anna akkor értette meg először igazán, hogy a „mama kedvence” kifejezés nem puszta gúnyos szófordulat, hanem néha egészen pontos diagnózis.
Az anyósa tekintélyt parancsoló asszony volt, súlyos pillantással és azzal a beszédmóddal, amelyből azonnal kiderült: ő egyedül tudja, hogyan helyes élni. Annát nem gyűlölte kifejezetten. Inkább egyszerűen nem vette tudomásul. Többnyire Gáboron keresztül beszélt hozzá: mondd meg a feleségednek, szólj Annának, Anna csinálja meg. Mintha közöttük láthatatlan üvegfal húzódott volna, és Anna a fal túlsó oldalán állna.
Másnap Mária személyesen jelent meg náluk.
Anna ajtót nyitott, és az anyósát pillantotta meg egy új, bézs színű, drága esőkabátban. Vállán táska lógott, az arcán pedig annak az embernek a kifejezése ült, aki nem látogatóba érkezett, hanem tárgyalni jött.
— Anna — mondta olyan hangon, amilyennel az ember nem túl éles eszű személyekhez szokott beszélni —, beszélnem kell veled.
Leültek a konyhában. Anna feltette a vízforralót. Nem azért, mert teát kívánt, hanem mert kellett valami, amivel lefoglalhatja a kezét.
— Gábor azt mondta, nem akarsz elvinni engem a tengerhez.
— Gábor nem egészen pontosan fogalmazott.
Mária felvonta az egyik szemöldökét.
— Nem utasítottam vissza — magyarázta Anna. — Csak időt kértem, hogy átgondoljam.
— Ezen nincs mit gondolkodni. Beteg asszony vagyok. Az orvos kezelést írt elő. Gábor elfoglalt. Te nem.