Ennyi volt. „Te nem.” Nyolc év telt el, és még mindig ugyanott tartottak: Annának nincs saját ideje, nincs saját terve, nincs joga ahhoz, hogy bármit önmagáért akarjon. Ő egyszerűen rendelkezésre álló tartalék. Valaki, akit elő lehet venni, ha szükség van rá.
A vízforraló kattant egyet. Anna bögrékbe öntötte a forró vizet, az egyiket Mária elé tolta, aztán maga is meglepődött azon, amit kimondott:
— Mária, tudja maga, hogy én már megvettem a saját utamat?
Az anyósa mozdulatlanná dermedt.
— Miféle utat?
— A sajátomat — felelte Anna csendesen. — Ugyanazokra a napokra. Egy főre. Budapestre.
A csend most nem afféle színpadias hallgatás volt. Valódi lett, súlyos és éles. Olyan, amelyben mindketten pontosan érzik: az imént valami elmozdult a helyéről. Mária lassan letette a bögréjét az asztalra.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen.
— És te… nem akarod lemondani?
Anna az anyósára nézett. Nyugodtan. Szinte kíváncsian, mintha kívülről figyelné ezt az egész jelenetet.
— Még nem tudom — mondta végül. — Át kell gondolnom.
Nem volt igaz. Már rég döntött. Csak még nem állt készen arra, hogy ezt hangosan is kimondja Mária előtt, aki abban a pillanatban felhívná Gábort, és elkezdődne mindaz, amit Anna nyolc éven át igyekezett elkerülni.
Csakhogy azon a reggelen valami mégis megváltozott. Ő maga sem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi. Miközben munkába ment a májusi városon keresztül, elhaladt a kávézók, virágárusok, siető emberek mellett, és hirtelen arra gondolt: az ő élete is halad valamerre. Csak éppen fogalma sincs, merre, és főleg miért.
Aztán eszébe jutott még valami.
Egy hónappal korábban történt. Véletlenül. Vagy talán mégsem egészen véletlenül — ezt akkor még nem tudta eldönteni.
Aznap Anna késő estig bent maradt a munkahelyén. Egy kisebb logisztikai cégnél dolgozott vezető könyvelőként. Már mindenki hazament, az iroda kiürült, ő pedig egy kimutatás fölé hajolva ült egyedül, amikor valaki benyitott. Nem is kopogott; egyszerűen belépett, mert az ajtó nem volt kulcsra zárva.
Egy negyvenes évei körül járó férfi állt a küszöbön dzsekiben, hóna alatt laptoppal.
— Elnézést — szólalt meg, körbepillantva —, azt hiszem, rossz helyre jöttem. A harmadik emeletet keresem.
— Ez a második — válaszolta Anna.
— Értem. — A férfi félmosollyal megrázta a fejét. — A lift elárult.
Anna elmosolyodott. Nem udvariasságból, hanem mert valóban mulatságos volt. A férfi biccentett, aztán kiment. Ennyi történt. Fél perc az egész.
Másnap azonban újra felbukkant. Kiderült, hogy a harmadik emeleten működött egy kis tanácsadó iroda, ahová projektmunkára szerződtették. Péternek hívták. Kávéért járt le hozzájuk, mert náluk elromlott a gép, lent viszont jó volt. Anna megengedte neki. Később párszor összefutottak a folyosón, váltottak néhány mondatot, és észrevétlenül szokássá vált: öt perc a kávégép mellett. Semmiségekről és mégis mindenféléről.
Péter elvált volt, gyereke nem született, Győrből költözött a városukba munka miatt. Magáról nem beszélt sokat. Inkább kérdezett. Ez Annának furcsa volt, szinte idegen. Már nem is emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki valóban róla érdeklődött. Nem úgy, hogy „vettél kenyeret?”, és nem úgy, hogy „hol vannak a zoknijaim?”, hanem egyszerűen: hogy vagy?
Anna nem engedte meg magának, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. Egyáltalán nem. Péter csak egy ember volt. A kávé csak kávé. A beszélgetések pedig puszta beszélgetések. Ő férjes asszony volt. Rendes nő, aki nem követ el ostobaságokat.
Mégis azután a beszélgetés után vette meg a budapesti utat, amikor Péter azt mondta: számára Budapest volt az egyetlen hely, ahol igazán szabadnak érezte magát. Csak ennyit mondott, mellékesen. Anna pedig hazament, felnyitotta a laptopját, és lefoglalta az utazást.
Mária sértődötten távozott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ne engedjen neki azonnal, és ez teljesen kizökkentette. Búcsúzóul odavetett valamit a „mai önző nőkről”, meg arról, hogy Gábor többet érdemelt volna. Anna becsukta mögötte az ajtót, aztán háttal nekidőlt.
Este kitört a vihar.
Gábor a szokottnál korábban ért haza — az anyja nyilván már a liftből felhívta. Nem ordított. Nem, annál rosszabb volt. Halkan beszélt, kimérten, minden szót pontosan odatéve, mint aki előre felépítette a vádiratot.
— Magyarázd el nekem — mondta, miközben leült az asztalhoz, és egyenesen Annára szegezte a tekintetét —, hogy jól értem-e. A közös pénzünkből vettél magadnak egy utat, erről senkinek nem szóltál, most pedig nem vagy hajlandó segíteni egy beteg asszonynak. Így történt?
— Az a pénz az enyém volt. A jutalmamból fizettem.
— Ebben a családban nincs olyan, hogy „enyém” meg „tiéd”.
— Érdekes — jegyezte meg Anna. — Ez a szabály mindkét irányban érvényes?
Gábor homloka összerándult.
— Ezt hogy érted?
— Anyád lakásának felújítása. Az új tévé, amit karácsonyra vettél neki. A három évvel ezelőtti karlsbadi út, ahová te vitted el, miközben én otthon feküdtem náthásan. Az is a mi közös pénzünk volt?
Gábor nem felelt. Nem azért, mert Annának nem lett volna igaza. Hanem mert erre nem számított. Anna korábban soha nem számolt el semmit. Legalábbis hangosan nem.
— Anna…
— Elutazom Budapestre — mondta Anna egyszerűen. — Május tizenkettedikén indulok.